https://www.facebook.com/kelemenhunor.rmdsz
Hétfõ, 2019. szeptember 23., 16.36
Pro urbe Puskel Péterrel

1948 júniusának tanulsága

A választások utáni egyezkedésekre, vagyis a húsosfazék körüli „helyosztók” véresen komoly küzdelmére figyelve, a hazai sajtó szinte teljesen elfeledkezett múltunk egy nem éppen dicső, de napjainkban annál időszerűbb évfordulójáról.


Éppen 60 éve kezdődött az államosítás, amely több mint egy fél évszázadra átszabta a legfőbb termelőeszközök, gyárak, földek, pénzintézetek, kórházak, kulturális intézmények tulajdonjogát. Minden a népé, azaz senkié és mindenkié lett. Kizsákmányolókra, burzsujokra, kulákokra, nincstelen prolikra és ingadozó értelmiségiekre osztották fel a társadalmat, kezdetét vette az osztályharc és mindaz a szörnyűség, ami vele járt. Ekkoriban születtek a legendás mondások: az „osztályellenség nem alszik”, „munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll”, „miénk a gyár, vigyük haza”, hogy csak néhányat idézzek a kor szlogenjeiből. És utóbbit persze csak suttyomban hangoztatták, de elég nyíltan csinálták. Jutott bőven szerszámokból, nyers- és segédanyagból a fusizó szakiknak és hasonlóképpen viszonyultak faluhelyen a kollektívbe kényszerített közös vagyonhoz is.

Ha a mai fiatalok azt hallják, vagy netán olvassák valahol, hogy Ablonczy, Andrényi, Assael, Jantó, Hendl, Hőnig, Juhász, Lengyel, Neuman, Stiaszni, Szabó, biztos arra gondolnak, hogy valamelyik régi focicsapat összeállításáról van szó. Pedig nekik csak annyi közük volt a sporthoz, hogy szerették, netán űzték, de leginkább támogatták a labdarúgást, atlétikát, evezést. És a város kulturális, társadalmi életét, a tehetséges, de kellő anyagiakkal nem rendelkező diákokat. Egyébként köztiszteletben álló gyárosok, üzletemberek voltak, akiket a munkáshatalom egyik napról a másikra megfosztott nemcsak gyáraiktól, ingatlanjaiktól, hanem emberileg is ellehetetlenített.

És következett az államosított gyárakból kialakított új típusú nagyüzemek, a Rangheţ esztergagyár, a szeszgyár és nagymalom, az ITA, a Teba, a Vörös Trikó stb. kora a munkásigazgatók vezetésével, akik esetenként a legjobb szándék mellett se tudtak megbirkózni a szakmai és üzemirányítási feladatokkal, az emberi problémákkal. A folytatásban a már korábban létrehozott „economat”-ok után az Aradul, Lanţul, Mureşul típusú üzletek, a pontrendszer se volt valami felemelő élmény. Minthogy az sem, ami a „fényes szelek időszakával” és az ezt követő évtizedekkel járt. A hat évtizeddel ezelőtti államosításra nemcsak azért is érdemes emlékezni, mert a szovjet „ernyő” alá kényszerített országok fejlődését évtizedekre visszavetette, elszakította Európa szerencsésebb felétől, emberek ezreinek életét ellehetetlenítette, hanem mert ma ismét tulajdonosok kezében összpontosul a vagyon és az ezzel járó hatalom. Ám valahogy mégsem úgy, mint a háború előtti években. Akkoriban ugyanis mindenki tudta, ki a góré, azaz kié a gyár, az üzlet, a bank, a föld. Ma olykor még a vezetési szamárlétra felső fokán állók se igazán tudják, kinek a kezében a gyeplő. Hazai és külföldi beruházók adják és veszik részvényeiket, sokszor alvállalkozók, üzemeltetők, bérlők dzsungelével áll szemben az ember. De még jobban bonyolítja a helyzetet, hogy a főnökök eme nehezen nyomon követhető labirintusában a vártnál jóval kevesebb a település gazdasági, kulturális életébe beépülő, a köz felemelkedésén fáradozó üzletember. Számukra csak a profit érdekes. A többi – tisztelet a kivételnek – kamu, látszat, vagy egy-egy rendezvény támogatására korlátozódó hozzájárulás.
Ebben a mai kapitalistáknak még sok a tanulnivalójuk az egykoriaktól.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'