JelenHaz
Vasárnap, 2019. december 08., 08.05

A kutyafáját!

2008. szeptember 12., 15.28
Péntek

Remélem nem számít reklámnak, ha leírom, hogy egyik kedvenc tévécsatornám az Animal planet. Mert szeretem az állatokat. És abban nincs lövöldözés, erőszak, robbantás. Különösen a késő esti órákban vetített Állatrendőrség sorozatot követem nagy figyelemmel. Tetszik, ahogyan néhány amerikai nagyvárosban az állatok védelmét biztosítják. Köztudott, hogy a világ államainak jó részében a polgárokat nem védik olyan törvények, mint az amerikai kontinensen a háziállatokat, s az is, hogy a harmadik világ sok országában a gyerekeknek nem jut annyi kalória egy napra, amennyit az állatok kapnak mondjuk Houstonban, Miami-ben , New Yorkban.

Csak egyetlen eseménye zavar a műsornak. Amikor a nonprofit szervezetként működő állatvédő egyesület szakembere, az ún. etológus értékeli a begyűjtött állatokat, elemzi azok viselkedését, s egyszemélyes mindenhatóként határoz, hogy örökbefogadásra ajánlja-e, avagy elaltatásra. Ennek a több lépcsőből álló felmérésnek (van benne váratlan esernyőnyitogatás, találkozás színlelése sápítozó öregasszonnyal, érdeklődő kisbabával, másik ebbel) van egy momentuma, amely embertelennek tűnik. A kutya elé tett (valószínűleg ínycsiklandozó) ételt az etológus egy műanyagkézzel megpróbálja elhúzni a táplálkozó állat elől. Az az eb, amelyik ilyenkor védeni kezdi az ételét, halálra van ítélve!  

A kutyafáját! Nézem a felvételt, nézem a hölgyet, amint szenvtelen arccal hozza meg a döntését. Mert szerinte nem lehet a civilizált emberek közé engedni azt a jószágot, amely agresszíven védi a számára kitett ételt. Fogadni mernék, hogy a hölgy életében még nem érezte hosszabb ideig, mi az éhség, nem korgott a gyomra úgy, hogy tudta: nincs a zsebében egyetlen fitying sem, nincs kitől kérnie egy dollárt, s a hűtőszekrénye is üres. Így el sem tudja elképzelni, mit jelent egy élőlénynek hosszú éhezés után ételhez jutni. Amelyet aztán (alig néhány nap elteltével) el akarnak venni a szája elől.

És abban is biztos vagyok, hogy nem olvasta Jack Londonnak azt a novelláját, amely a megbetegedett alaszkai aranyásó (vagy prémvadász? – már nem emlékszem) küzdelmét írja le a túlélésért. Hosszú hetek keserves vánszorgása után, miután megküzd egy beteg farkassal is az utolsó falat ételért, végre a tengerparton egy halászhajó legénysége észreveszi és a fedélzetre veszi. Hetekig tart, amíg leszokik arról, hogy az étkezésekkor zsebeit, ingét tele ne rakja kenyérrel. Nem eszi meg, de az elszenvedett éhség arra készteti, hogy állandóan „spájzoljon”, s a zsákmányt féltve őrizze kajütjében.

Szeretném látni az illető hölgyet, miként viselkedne egy hétig tartó éhezés után. Csak azt követően engedném, hogy döntsön az állatok sorsáról!

És a fentiek analógiájára: odatenném mindazokat, akik mifelénk megállapítják a téesznyugdíjasok járandóságát, a szociális segélyek és a minimálbér nagyságát, hogy egy (téli) hónapban csak abból éljenek meg. Azt követően határozzák meg az összeget!


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'