Néma gyereknek...

 

Némák vagyunk. Mi, aradi magyar fiatalok. Erről értesültem szombaton, az RMDSZ városi- tanácsos rangsoroló küldöttgyűlésén.

Megkérdeztem ugyanis, miután meghallgattam a beszámolókat, hogy milyen mértékben sikerült együtt dolgozni az elmúlt mandátum alatt a fiatalokkal, az AMISZ-al, milyen fiatalokat éríntő kezdeményezéseket tudtak támogatni. Nem rossz szándékkal tettem fel kérdéseimet, nem akartam belekötni senkibe. Egyszerűen csak kimaradtak a beszámolókból az ifjúsági kérdések, és úgy éreztem, vagy legalább reménykedtem benne, hogy ezek nem csupán nekem, illetve a jelen levő fiataloknak, hanem az összes küldöttnek ( és nemcsak ) fontosak lettek volna. A felvetett kérdésekre azonban, volt aki – valószínűleg tudatában léve a hiányosságoknak ezen a területen - támadó álláspontot tanúsított mondván, hogy mutassunk rá mi azokra a dolgokra, amelyeket nem támogattak(???) és hogy néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Én ezt, itt és most szeretném megcáfolni. Egy szülő ösztönösen megérzi, hogy mire van szüksége gyermekének, és nem mindig várja meg , hogy az előhozakodjon gondjaival. Számtalan esetben sikerül szavak nélkül, csupán tekintetekből értekezni gyermekével és képes észrevenni, hogy szükség van rá, a segítségére. Az igazi szülő meghallja néma gyereke szavát is. Ezenfelül, aradi magyar fiatalként sem vagyok, és azt hiszem beszélhetek az AMISZ nevében is – az ifjúsági szervezet sem nevezhető némának. Ezt tudják mindazok, akik rászántak öt percet idejükből és meghallgattak bennünket. Mert voltak ilyenek is. Jófülűek. Sőt, a jelenlegi három városi tanácsos közül is volt egy ilyen személy , aki érdekes módon, most nem kényszerült támadni védekezésképpen. De ő nem is olyan ember. Képes volt mindig –és ez remélem a jövőben is így lesz - egyenlő partnerként kezelni bennünket, fiatalokat. És ez nagyon sokat számít, a hozzáállás. Sokszor jól jön egy ötlet, egy bátorító szó, egy tanács. Támadni, vagdalkózni tehát lehet, egy kicsit megrúgdosni a fiatalokat, majd pedig elővenni a tarsolyból , amikor szükség van rájuk, mert valamit el kell végeztetni velük, kampányolni, plakátot ragasztatni. Lehet így gondolkozni, csak kérdés, hogy érdemes-e. De azt hiszem, erre már megszületett a válasz.

A most kialakult helyzet reményt ad arra, hogy az elkövetkezőkben sokkal jobban fog működni a kommunikáció, hatékonyan tudunk majd együtt dolgozni, sőt, mi több, még csapatban is. Mi ugyanis, képesek vagyunk rá.

Albert László