Kedd, 2017. február 21., 14.04

Arcok a (közel)múltból (27.)

Vannak emberek, akiknek az élete nyitott könyv, és vannak emberek, akiknek az életébe még a hozzájuk közel állók se tudnak bepillantani. Egy ilyen ember alakja merült fel az emlékezetemben, majd valaki – aki talán épp oly rejtélyesnek láthatta – feltette fotóját egy közösségi portálra. Tablókép lehetett az ’50-es évekből. Úgy ábrázolta ezt a pedáns, akkurátus tanárembert, ahogy megismertük, és ahogy mindig láttuk az iskolában és a városban: öltönyben, fehér ingben, nyakkendővel, frissen borotválva, frizurázva. Akkoriban nem volt „trendi” a sportos öltözködés, a borostás arc, s ha a tanárnak csak egy öltönye volt, s két fehér inge, nyakkendője, akkor naponta abban jelent meg. „Évjáratomnak” első osztályfőnöke egész megjelenésével sugallta azt a modellt, amelyet növendékei elé állított, s amelyet – erre csak évtizedek múlva jöttünk rá – tételesen sose fogalmazott meg, ám személyes példájával érzékeltetett – abban a világban egyfajta szolid szembesülésnek szánt a „proletár öltözködés” és világszemlélettel szemben. Tőle hallottuk először azt az intelmet, amelynek realitását később saját bőrünkön is tapasztalhattunk: „kisebbségiként kétszer annyit kell tudnod, hogy érvényesülhess”.

Múltak az évek. A felsőbb osztályokban már nem tanított minket, az új „oszi” pedig roppant színes egyéniség volt. Vele, aki szinte a tanító néni kezei közül próbált belőlünk „embert faragni”, már csak egy-egy iskolai kiránduláson vagy az akkoriban jelentős eseménynek számító tantestületi focimeccseken találkoztunk. Jól kergette a labdát, tudott focizni. Ez nekünk akkor nagyon imponált. De a többi tanárunk se volt ám „kezdő”.

Aztán véget értek ifjúságunk napjai.

A tízéves érettségi találkozónkra már nem jött el. A későbbiekre se. A meghívást finom eleganciával, de számunkra érthetetlenül elutasította:

„Nem járok érettségi találkozókra”.  

Hogy miért, az örök rejtély maradt.

Nagyon sokáig agglegényként élt. Csak özvegy édesanyja halála után vállalta fel hivatalosan is régebbi kapcsolatát. Ismereteim szerint nem járt társaságba, nyilvános helyeken nagyritkán fordult elő. Visszavonultam élt, s ha olykor feltűnt párjával a városban, pedánsan, mint ifjú éveiben, s összefutott valamelyik egykori tanítványával, alig lehetett megelőzni a köszönésben. De soha meg nem állt, szóba nem elegyedett a volt diákokkal.

Mindmáig bánt a lelkiismeret, hogy legalább újságíróként nem próbáltam meg közeledni hozzá, megtudni zárkózottságának, visszavonultságának okait.

Akkor talán utolsó évei is másként alakultak volna.

Aztán egyedül maradt.

És mikor már nagyon terhes lett számára az idő múlása, a magányosok sorsa várt rá. A Kisiratosi Máltai Házban viselték gondját. Néhányan felkeresték a „régiek” közül, akkoriban még szót váltott látogatóival, talán örült is, hogy nem feledték el. Mindenkinek emlékezett a nevére, de ott is meglehetősen zárkózott maradt.

Nem tartozott a Kálvin utcai gimnázium szakmailag kimagasló, maradandót nyújtó tanárai közé. Személyiségét, mély emberségét az iskola történetét megörökítő könyveken és érettségi tablókon kívül csak a tanítványok őrzik emlékezetükben.

Amíg ők is emlékeznek.

 


(Legutóbbi memoárunk Csép Sándor rádió és tévészerkesztőre, drámaíróra emlékeztet.)


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas