Péntek, 2017. május 26., 14.14

Arcok a (közel)múltból (28.)

Erre mondják, hogy belecsaptam a lecsóba. Eredetileg úgy 20-25 köztiszteletnek örvendő hajdani aradi személyiség arcképét szerettem volna visszahozni a köztudatba, a ködösülő emlékezetbe. Olyan emberekét, akik itt éltek közöttünk, tették dolgukat, nem is akárhogyan, és akiket ismerhettek olvasóink. Csupán azért nem használtam becsületes nevüket, s felismerhetőségük legbiztosabb támpontjait, hogy ne legyen azonnal telitalálat, „bingó”. Esetleg lehetőséget nyújtsak a találgatásra.

A visszajelzések minden várakozásomat felülmúlták. Olvasói tippeket is sűrűn kapok. Köszönet értük.

Csakhogy nekem elég közelről ismernem kell(ett) az illető személyt. Máskülönben az írás elveszti alapvető jellegét, személyes hangvételét.

Egyszóval, most már egyre nehezebb lesz a rovattal leállni…

Ilyen olvasói sugallat hozta vissza az én emlékezetembe (és remélhetőleg nem csak az enyémbe) az apró termetű gyermekorvos képét. Kontyot viselt, hosszúkás barna orvosi táskát (manapság már nemigen járnak ilyennel a háziorvosok) és mindig mosolygott. Talán egy jól begyakorolt reflex volt ez nála, egyfajta gyermekorvosi viselkedésmód, szakmai trükk, hogy rögtön elnyerje a kis páciensek bizalmát, hogy ne féljenek, ha jön a „szúrós néni”. Az elnevezést jómagam is használtam, mert engem is gyógyított, hiszen egyazon utcában laktunk. A szép nagy, udvaros, kertes házat, ha jól emlékszem, örökölte, hiszen édesapjának cipőboltja volt a főtéren. Sokszor megfordultam abban a házban, két fiúgyermeke közül a nagyobbik, csak pár évvel volt fiatalabb nálam.

Akkoriban az utca volt a játéktér, ott rúgtuk napestig a rongylabdát, így hát láttam, amint a déli órákban hazatér, és még fél tucat gólt se rúgtunk a téglákkal kijelölt „kiskapuba”, máris rohant ismét valahová az elmaradhatatlan orvosi táskával: kórházba, otthon betegeskedő kis pácienshez, ki tudja? A háború utáni években sem lehetett sok doktornő még a városban. Az 1920-as évekig szinte alig. Az orvosi hivatást a múlt századfordulón még, csekély kivételtől eltekintve, az „erősebbik nemnek” szánták.

Magda – hadd áruljak el ennyit – doktor nénitől viszont nem rettegtek a kis páciensek. Viccelt, nevetett és közben gyógyított.

Aztán egyszer gondolt egy nagyot, és családjával Izraelbe emigrált. A kisebbik fia vissza-visszajárt Aradra. Itt maradtak a gyökerei, a haverok, az emlékei. Tavaly télen is találkoztunk. A nagyobbik fiú nagyon szeretett tanulni. Amilyen mosolygós volt a mama, ő épp olyan komoly, tartásos fiatalember lett. Mint hallottam igen szép szakmai karriert futott be, valamelyik egyetem kutató intézetében dolgozott, talán tanított is. Ma már ő is bizonyára nyugdíjas.

És a doktor néni?

Nagyon magas kort ért meg. Ha jól emlékszem kilencvenen felül volt, amikor, alig pár évvel ezelőtt, elment örökre.

Ha nagyritkán erőt vesz rajtam a nosztalgia, és felkeresem gyermekéveim utcáját (valamikor Ficzay Dénes is itt lakott), a Marian tervezte ház mellett a „kontyos doktor néni” egykori otthonára is vetek egy pillantást. Sokan lehetünk, akik hálával emlékeznek rá.


***

(Legutóbbi memoárunk szereplője Horváth László földrajztanár volt.)

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu