Hétfõ, 2017. július 24., 09.40

Arcok a (közel)múltból (29.)

Baász Imre, Fritz Mihály és Ő – csupán három név azokból a hajdani diákokból, akik bámulatos művészi karriert futottak be. Az utóbbi kettő már nem is Aradon érettségizett, de a Kálvin utcai gimnáziumot, gyermekéveik Aradját sose hagyták cserben. Akkor sem, amikor az élet és szüleik sorsválasztása másfelé sodorta őket. Sokszor leírtam, lehet, hogy talán más helyek esetében is igaz, de ennek a jobb sorsra érdemes városnak a benne a boldogulásukat kergető emberekkel van valami sajátos vonzereje, légköri mágnese: nehezen felejthető, s bármerre vinne, sodorna az élet, vissza-visszahúz. Az aradiság sajátos státuszszimbólum. Beszélgettünk is erről egy tikkasztó nyári délután. Bozontos frizurája alatt gyöngyöző homlokkal mesélte lelkesen, hogy az utóbbi években több aradinak igyekezett munkát találni Budapesten és már-már – itt harsányan nevetett – azt feltételezték róla, hogy „másodállásban” munkaközvetítő. Minden esetben azzal érvelt, hogy egy volt iskolatársáról van szó, mire megkérdezték, hogy hány tanulója is volt annak az ominózus aradi gimnáziumnak.

De hát számára az aradi évek az indulást is jelentették egy nem sok jóval bíztató művészi pályán. Nagybátyja, aki német gyökerei matt megjárta az oroszországi munkatáborok poklát, fedezte fel tehetségét a világosi fegyverletételt ábrázoló rajzát nézegetve. Aztán Soós István egyengette az útját. Sokat tanult a szobrászatban jeles mestertől. Mesélte, hogy Soósnak köszönhetően igen előkelő társaságba jutott. Hajós Imre, Chirilovici Miklós, Frențiu Sever oldalán festette az újaradi Maros-szakaszt, az árnyékos Port Arturt.

Művészi karrierje nem volt egyenes ívű. Már a főiskolán hadakozott egyes tanáraival. A kolozsvári főiskolai tanulmányok után Marosvásárhelyen, az ottani főiskolán ugyan már katedrafőnök, de amikor az áttelepülés gondolata határozattá erősödött benne, lelkileg a mélyponton állt. Úgy érezte, „első harminc évem kudarcot vallott”.

„Odaát” se ment minden simán. Vívódásairól sokat mesélt, de aztán csak befutott. Nem is akárhogyan. A Munkácsy-díj csupán egyike annak a számtalan szakmai megbecsülésnek, amelyben része volt. Kiállításainak listája oldalakat venne igénybe. Szülővárosában, Aradon 2001-ben láthattuk igen karakteres színezésű, olykor nagyméretű olajfestményeit.

Volt egy közös tervünk: első mestere, Soós István életművét szerettük volna együtt megírni. Úgy érezte, az újaradi művészt itthon se ismerik, becsülik kellőképpen.

Nem lett belőle semmi. Mire az adatokat sikerült begyűjteni, Karcsi barátunk váratlanul elhagyta ezt a festeni való világot. Még szerencse a tragédiában, hogy legszebb munkáit tartalmazó, gyönyörű kivitelezésű albumából néhány aradi barátja is részesült. Hogy ne feledjük, hiszen ő a miénk is. Az életművet bemutató albumot a szintén aradi születésű, Pesten élő Molnár Csilla tervezte. A kötet mottóját Földes László esztéta fogalmazta meg Vilhelm művészi credójáról: „A ránk kényszerítettbilincsektől könnyebb megszabadulnunk, elég ahhoz mások kiismerése, ügyesség és nyers erő, de megválni a magunk választotta bilincsektől, ehhez önismeretre és a jellem erejére van szükség.”


***

(A legutóbbi memoárunk dr. Soreanu Szigeti Magda gyermekorvosnak állít emléket.)

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu