Hétfõ, 2018. július 16., 15.47

Az ellopott forradalom

Számos érdekes téma merült fel a napokban, amiket mind meg kellene írni. Mégsem tudok most másról beszélni, csak az emlékekről. Lehet, hogy öregszem, de az is lehet, hogy egyszerűen csak életem legnagyobb, legfájdalmasabb emléke nem hagy nyugodni így december végén. Ma, amikor ezeket a sorokat írom, éppen 28 éve, hogy Temesváron egységesen és végleg átállt a hadsereg a mi oldalunkra. Ez volt a nagy összeborulás végső epizódja: korábban is együtt mentünk, kiáltottunk, magyarok, románok, svábok, cigányok... Mindenki egyet akart. És akkor még értettük, szerettük egymást. És most itt voltak a katonák is.

A tévében rövid adásszünet után megjelent a Nemzeti Megmentési Front, és mi elhittük, hogy bennünket akarnak megmenteni. Lehet, hogy azért, mert szemtelenül fiatalok voltunk, naivak és lelkesek, de lehet, hogy csak azt hittük, mindenki úgy érez, mint mi. Nem tudtuk, kicsoda Iliescu (aki mindvégig ott tarhált a második vonalban), vagy Petre Roman, aki a Securitáte megalapítójának, Valter Romannak fiaként játszott forradalmárt, és a többiek, az államcsíny résztvevői, akik ellopták a mi tiszta forradalmunkat... Vakok voltunk, azt hittük, hogy győztünk.

Amikor a Ceașescu házaspárt villámgyorsan kivégezték – holott mi azt követeltük, hogy itt, a Bánságban ítéljenek felette –, kezdett derengeni valami. Nem volt igazi per. Gyilkosság volt, amely azért kellett, hogy ne szólaljon meg a diktátor és felesége. Pedig szerettük volna hallani, amit mondanak. Egy per folyamán ugyanis – ha rádöbbennek, hogy vége a játéknak – magukkal rántották volna az egész második vonalat, akik most szépen átvették a hatalmat, eljátszva a megmentőket.

A temesvári perben a valóban bűnös tábornokok és katonák nevetséges büntetéseket kaptak, amiket többnyire nem is ültek le. De a népnek, amely semmit sem sejtett, odavetették a koncot...

Aztán jött a fekete március Marosvásárhelyen, Iliescu bányászai Bukarestben – ennek következményeit az általa felbujtott Marian Cosma viselte, aki 15 év börtönt kapott emiatt.

Marosvásárhelyen és Bukarestben is ott voltam, sőt, magamat erdélyi románnak kiadva, 1990 szeptemberében a bukaresti magyar líceum körüli tüntetéseken is.  A Jelenben akkoriban megjelent riportomat később rovásomra írták...

Ma keserűen gondolok arra az eufóriára, ami '89 decemberében uralkodott Temesváron. Mi vagyok ma már? Egy levitézlett, átvert, naiv forradalmár. Aki hitte, hogy lehet... hogy megváltozhat a világ... hogy lehet más, lehet jobb...

Aztán jött a kényszerű távozásom – aki sokat tud, nem kívánatos –, a Mikó Kollégium ügye, a meghurcolt székely polgármesterek, a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem és a Katolikus Gimnázium ügye. És sok más ügy. És én már, sajnos 27 éve, Magyarországról követem nyomon az eseményeket.

Ma már tudom, hogy hiába hittünk, hiába haltak ezrek, hiába folyt a vér. Hiába bíztunk Európában, a megalázott, megcsúfolt, ellopott forradalmat már senki nem adhatja, és nem is akarja visszaadni.

1989 karácsonyára emlékezem, amikor még azt hittük, győztünk. Azokra az ujjongó napokra, a szabadság illúziójára, amikor nem volt karácsonyfánk, még kenyerünk sem, csak a remény, hogy másképp lesz ezután. És siratom az ellopott forradalmat, amelyben hittem, és ma is várom, hátha valaki azt mondja: Nem volt hiába!


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'