JelenHaz
Vasárnap, 2019. december 08., 20.31

Az érem másik oldala

A huszadik század két véres, szörnyű háborúja olyan pusztítást hagyott maga után, hogy igazán csodának számít, hogy ma még élünk és „virulunk”. Azt már majdnem mindenki belátta, hogy az ilyen méretű háborúk végső fokon megsemmisítik az emberiséget, de mégis, a háborúkkal párhuzamosan, előtte és utána, még eszeveszett ideológiák harcában is csak szenvedtünk, pusztultunk, az emberirtás már rutinná vált.

Józan ésszel nem lehet felfogni, hogy miért vagyunk ilyenek. Ennyire rosszak egymással, de saját magunkkal is. Mert ha visszatekintek nem is rövid életemre, mindig csak ellenségeskedést, ellentmondást, vitatkozást és sok-sok harcot láttam magam körül, de tőlünk távol, a világ szinte minden szegletén is. Pedig valójában mindig mást, jót, szépet tanultunk. Az iskolában, a hittanóránkon, a cserkészeknél és később a könyvekből, csupa értelmes, tiszta és jó akaratú gondolatok tódultak felénk, és legtöbbünknél termékeny talajra is találtak. A körülöttünk lévő valóság azonban rossz maradt, ha széjjelnézek, olvasok és gondolkozom, akkor csak ferdeséget, butaságot és sok rosszat látok.
Ma már tiszta képet látni világunk lassú pusztulásáról, hiszen a modern tudomány pontos statisztikával szolgál, pl. az ún. ökológiai lábnyom alakulása, rosszabbodása bizonyítja, hogy egy nagyon veszélyes pályán mind gyorsabban haladunk egy bizonytalan, kiszámíthatatlan jövő felé. Életmódunk egyszerűen nincs tekintettel a természet adta lehetőségekre, és ami még szörnyűbb, hogy a földi javak elosztása szemérmetlenül igazságtalan.
A mai nyugati világ, amiben mi is élünk, csak saját magával törődik, nem vesszük tudomásul, hogy mi, az ún. keresztény civilizáció, legfeljebb 30%-át tesszük ki a világ ősznépességének, és hogy az a felsőbbrendűség, amiben olyan sokáig hittünk, már nem mérvadó. Életben maradásunk feltétele, hogy identitásunkat megerősítsük, de – ahogy Huntington  fogalmazta – azt el kell fogadjuk, hogy civilizációnk egyedi, de nem egyetemes. Látni, hogy a nyugati dominancia kora lassan a végéhez közeledik – lásd Kína, vagy az iszlám előretörése –, de ezt egyszerűen nem vesszük tudomásul, sőt támogatjuk ezek előrenyomulását.
Európa ma ismét ideológiai vitákkal foglalkozik, és nem törődik az emberrel, akinek nem az elméletek, hanem egy normális életmód hiányzik. A demokrácia értelmezésével már nem is érdemes foglalkozni, mert minden tevékenykedésünket a pénzhatalom diktálja. A termelés és fogyasztás, tehát az állandó növekedés még mindig a vezető jelmondat, és ennek érdekében mindent feláldozunk. A vadkapitalista érdekek egy új, összekevert világtársadalmat támogatnak, ahol a nemzet, a vallás, de még a család sem jelent sokat, vagy éppen semmit.
Az évszázadokon keresztül kizsákmányolt Afrikát cserbenhagytuk és az ottani embertelen körülmények elől menekülő embereket is csak eszköznek tekintjük, emberszámba sem vesszük őket. Százával, ezrével fulladnak a tengerbe a szerencsétlen  menekülők, akik már csak számok számunkra, megmenteni őket részben nem akarjuk, részben nem tudjuk.
Felháborodva írok, mert napról napra olvasom a híreket, hallgatom politikusaink „nagyszerű” szónoklatait, de egy normális, közös elképzelés nem születik, hadakozás folyik az ún. bal- és jobboldal, illetve a liberális és illiberális, vagy talán szerencsésebben, az antiliberális oldal között. (Megjegyezném, hogy ezen műszavak értelmezése is olyan változatos, hogy az átlagember számára csak káoszt teremt az agyakban.)
Nem szeretnék pesszimista lenni, de valahogy nem várok fényes kialakulást a közeljövőben. Pedig sok okos megoldásról is lehet olvasni, hiszen nem mindenki politizál, nem mindenki ragaszkodik a hatalomhoz, és nem mindenki korlátolt. Szóval még vannak értelmes, előrelátó, józan gondolkodók, csak meg kell hallgatni őket.
Az éremnek, szerintem, nem csak kettő, de több oldala is lehet.

Hollai Hehs Ottó, Németország

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'