Balta János

Tizenöt évi távollét után, szombaton újra az aradi Vagongyárban jártam, amelyikkel szinte negyed évszázadig kötött össze a sorsom. Méghozzá – szüleim szerint – a jó-sorsom, mivel akkoriban, 1968-ban a tornyai iskolából jeles osztályzattal kikerült fiatalember számára is, a „lelkes ipari forradalom” közepette a szakmunkásképző jelentette a biztos megélhetést.

A közterület, az értelmező szótár szerint is közlekedésre bárki által használható, köztulajdonban lévő területet jelent, ami viszont változatos módon értelmezhető.

Szeretném előrebocsátani: erdélyi magyar politikai szempontból semleges álláspontot képviselek, azaz sem az RMDSZ, sem az MPP mellett nem vagyok elkötelezve. Éppen ezért megütközve olvasom a hírt, miszerint május 25-én Erdélybe várják Orbán Viktort, a Fidesz elnökét, hogy az MPP-nek kampányoljon.

Mindig különös tiszteletet éreztem a hagyományokhoz ragaszkodó, azoknak a megtartásáért konzekvensen kiálló magatartás iránt, ami az egyik legmegbízhatóbb megtartó erő.

Mégiscsak változik a világ, az emberi felfogással együtt. E megállapítás még nálunk, a Balkánon is érvényes, ha visszagondolunk a néhány évvel ezelőtti csíksomlyói templombúcsúkra, amikor az egész román sajtó az eseményen lobogtatott magyar zászlókon lovagolt.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy koccanásos közúti baleset helyszíneléséből másfél órás ceremóniát lehet kerekíteni.

Nem szeretném, ha bárki természetellenesnek bélyegezne, de az Arad–Nagyvárad közötti főúton elszorul az ember szíve a két oldalon sort álló, évszázados eperfákra aggatott koszorúk, a fák között épített egyszerű vagy díszes emlékhelyek láttán. Mindegyik egy-egy tragikus balesetben megszűnt élet gyászos mementója.

Mióta Arad főutcájának az egyik oldalát, a Hegyalja tértől a Crişan utcáig útjavítás okán lezárták, elszabadult a pokol, csúcsforgalomban lehetetlenség közlekedni.

Ismerőseinket, rokonainkat, barátainkat, vagyis az átlagembert gyakran halljuk panaszkodni az egyre dráguló életre. A folyamatosan dagadó üzemanyagárak maguk után vonják a villanyáram, az ivóvíz, vagyis minden termék fogyasztói árának az emelkedését. Mindez viszont fordítottan arányos az életminőségünk alakulásával. Az ember szinte már nem mer szóba állni senkivel, mivel attól tart, a “hogy vagy” után az reá zúdítja panaszáradatát.

Aradi létemre nem hittem a fülemnek, amikor a közelmúltban a Kossuth Rádió egyik reggeli műsora riportot készített Magyarország egyik szenzációs gondjáról: az utóbbi időben Székesfehérváron elharapózott az úttesten lévő aknafedők lopása, mivel az addigi 2-3 tolvajlás helyett 30-35 fedőnek kelt lába városszerte.