Hagyományápolás?

Mindig különös tiszteletet éreztem a hagyományokhoz ragaszkodó, azoknak a megtartásáért konzekvensen kiálló magatartás iránt, ami az egyik legmegbízhatóbb megtartó erő.

Természetesen a pozitív hozzáállás csakis a hasznos, építő jellegű hagyományokkal kapcsolatban érvényes, nem vonatkozik a közelmúltban tapasztalt, több évtizede élő hagyománynak számító destruktív jelenségre, amivel a Székelyföldön találkoztam.

Több mint két évtizede autóval szinte évente megfordulok arrafelé, és minden alkalommal megbotránkoztam a románul megmagyarázhatatlan módon Vânători-nak nevezett Héjjasfalva, illetve a Székelyudvarhely közelében fekvő Fenyéd közötti megyei rangú út szőnyegbombázás nyomaira emlékeztető állapota miatt. Továbbá azon is, hogy a Székelyföld szívében lévő vasúti átkelőket a múlt század elején meghonosodott állapotban felejtették, azokat a legveszélyesebb helyeken is csupán az András-kereszt, illetve a gondviselés őrzi, irányítja. A fenti tapasztalatok okán nagy várakozással tekintettem a közelmúltban tett székelyföldi utazásom elé, melynek során felújított templomokat, hőszigetelő nyílászáróval ellátott iskolákat valóban láttam, a fent nevezett útszakaszon is eltűntek a lyukak, a hagyományos, kettős élvezet azonban megmaradt: nem csak a vezető, az utasok adrenalin-szintje is a magasba szökhetett minden életveszélyes átkelőnél, illetve továbbra is végigkísérte őket a hagyományos, agylötyögtető zötyögés. Mert igaz ugyan, hogy eltüntették a lyukakat, csakhogy az aszfaltot valószínűleg traktor-utánfutóról, lapáttal dobálták beléjük tessék-lássék módra, hogy „szó ne érje a ház elejét”.Úthengert azok bizonyára nem láttak. Amikor az autóbusz végre Héjjasfalvánál a sima főútra tért, az utasokat az a rendszerváltás előtti érzés töltötte el, mint amikor Nagylaknál, fejadagra mért üzemanyaggal átgurulhattak az országhatáron: „más világ”.

A mindenkori államvezetés „jóvoltából” a Székelyföld még manapság is más világnak számít ebben az országban, ahol soha nem volt annyi pénz infrastruktúrára, mint az EU csatlakozás óta eltelt másfél évben. A templomaikat, az iskoláikat összefogással, némi támogatással rendbe tették, a naponta használt útjaikból azonban a megrendelők lazasága miatt a kivitelezők csúfot űztek, hadd emlékeztesse a rebelliseket, mennyire göröngyös az autonómiaútja. Meg aztán, ha a székelyek amúgy is önrendelkezésről álmodoznak, náluk kár lenne olyan kiváló minőségű utakra fecsérelni a pénzt, mint Moldvában vagy Olténiában. Inkább maradjanak meg a régi állapotok, ne sírhassanak, hogy gátolják őket a hagyományápolásban.