Nosztalgia

Tizenöt évi távollét után, szombaton újra az aradi Vagongyárban jártam, amelyikkel szinte negyed évszázadig kötött össze a sorsom. Méghozzá – szüleim szerint – a jó-sorsom, mivel akkoriban, 1968-ban a tornyai iskolából jeles osztályzattal kikerült fiatalember számára is, a „lelkes ipari forradalom” közepette a szakmunkásképző jelentette a biztos megélhetést.

A tornyai útravaló már kezdetben hatott, mivel a 250, zömmel oltyán, moldvai és mócvidéki, sikeresen felvételizett géplakatos-jelölt közül én értem el a legmagasabb osztályzatot. Noha románul folyékonyan alig beszéltem, náluk sokkal jártasabb voltam az irodalmukban, a nyelvtanukban, pláne a matematikában, és semmiképp nem tudtam megérteni: az anyanyelvén hogy nem tud valaki megtanulni ilyen természetesen egyszerű dolgokat? Hiába voltam végig osztályelső, a többiekkel azonos értékű szakmunkásoklevelet kaptam, ráadásul nagy csalódást okoztam az osztályfőnök-mesteremnek, amikor búcsúzóul kijelentettem: az ipari líceum III. osztálya helyett a magyar nyelvű esti líceum I. osztályába iratkozom. Ő lekicsinylőn legyintett: belerúgsz a karrieredbe, jó mérnök lehetnél…

Szombaton, titokban újra átmentem a fémszabászaton, az előkészítő részlegen és a szerelőcsarnokon, ahol nagy elégtétellel fedeztem fel olyan gépeket, emelődarukat, amelyeknek a javításán, az átalakításán valamikor magam is dolgoztam. Eszembe jutott az ottani zsibongás, a rengeteg ismerős, akik közül azok is tudták, hogy magyar vagyok, akik csak látásból ismertek, de tiszteltek, megbecsültek. Az ő munkájukról, az életükről tudósítottam közel 20 évig az akkori magyar napilapot, amelyiknek a vezetősége kétszer is megpróbált „kiemelni”, munkatársnak szerződtetni. Sikertelenül, mert a pártbizottság mindkét alkalommal megbízhatatlannak talált, főbenjáró bűnért: a katonaságnál nem vállaltam a besúgást.

Ha a rendszerváltás után is maradtam volna a Weitzer János alapította Vagongyárban, talán lett volna némi esélyem olyan kiváló munkavezetővé válni, mint Gyüre János, Szűcs Péter, Horváth György, Szász Gyula vagy Horváth István. Akiknek a tanítványai rég szétszéledtek a nagyvilágban. A mamutvállalat jelenlegi, felértékelődött helyére új bevásárlóközpontokat álmodnak, miközben a szakember-dinasztiákat felnevelő, tisztességes megélhetést biztosító aradi nagyiparból nem marad más, csak a nosztalgia.