Vesszőfutás

 

Nekünk, erdélyi magyaroknak, ha másra nem is, de a letudott elnökválasztás arra bizonyára jó volt, hogy sokadszorra megállapíthassuk: civakodásunk, a széthúzásunk miatt folytatódik a vesszőfutásunk.

Mert nekünk tulajdonképpen egyre ment, hogy a magyarellenes Geoanára, avagy a megalapozatlanul ígérgető Băsescura szavazunk. Az elnökválasztás mindkét fordulójában tanúsított magatartásunk viszont sokkal beszédesebb: a vezetőink ezúttal sem voltak képesek egymással szóba állni, megegyezni se a magyar jelölt, se a második fordulóhoz való viszonyulásunk ügyében. Hasztalan lebegett lelki szemeink előtt a széthúzásunk nyomán bekövetkezett elnökfelfüggesztő referendum fiaskója vagy az összefogásunkat honoráló EP választások sikere. Mindezekből semmit nem tanultunk. Ha a legnagyobbnak tudott tömörülésünk vezetősége közvetve, de kiállt Geoană mellett, más vezetőink feltétlenül az ellentáborhoz szegődtek, amelynek az elöljáróival némelyek együtt pezsgőztek a megaláztatásunkra nemzeti ünnepé nyilvánított évfordulón. Eközben a magára hagyott, tájékozatlan nyájunk választotta a kisebbik rosszat, ahogy jónak látta vagy sehogy. De hát ne csodálkozzunk e magatartáson, nála jobb példát amúgy sem láthatunk a Felvidéken, a Délvidéken, sőt az anyaországban sem. Magyarnak mindenhol magyar a legfőbb ellensége.

Az elnökválasztási fiaskóval szinte egybeesett megtagadtatásunknak az ötéves évfordulója. Amikor a történelem vihara által szétszórt nemzetrészeket, miután a kettészakadt anyaországban ellenünk szervezett kampányon sorozatban megaláztak munkahely-sóvárnak, az ottani szociális hálóra veszélyesnek, kiéhezettnek, nyilvánosan megtagadták tőlünk a testvéri köldökzsinórt, a kettős állampolgárságot. Amelyet minden környező nemzet alanyi jogon, parlamenti döntéssel biztosít a szétszóródott kisebbségeinek. Fél évtized alatt sem enyhült a trauma fájdalma, ami önmarcangoló tébolyában tovább rombolta, emészti sorainkat itthon és otthon egyaránt. Azóta a népünktől elfordult elemeknek sikerült a tökéletesnek hitt, álmodott anyaországi nemzetrészt a még pislákoló testvéri szeretet, az összetartozás érzéséből az erkölcsi és gazdasági romlásba, kilátástalanság miatti rettegésbe taszítaniuk. Ahol mindenki csak önmagára, a megszerzett, bármilyen szintű kiváltságaira gondol. Azt is megbélyegzik, aki a magyar szót kiejteni meri. Pedig hát mi, kitaszítottak, háromnegyed évszázadig titokban és nyíltan az anyaországban és -nemzetben reménykedtünk. Csakis egy mindenek fölött álló, eszményi haza és nemzet tudata volt képes megtartani bennünket magyarnak a százféle elnyomás, a nyílt vagy burkolt ellehetetlenítés közepette.

Öt éve azonban lélekben megalázva, egymás ellen uszítva, fogcsikorgatva gyorsítjuk vesszőfutásunkat végpusztulásunk felé, ha csak egy isteni csoda folytán fel nem ébredünk a halálos mákonyból.