Böszörményi Zoltán

Illúziótlan, illat nélküli és színtelen volt a pillanat, amikor regényem utolsó mondata után leütöttem a pontot. Hittem, reméltem, ha befejezem, legalább hiányérzetem lesz, vagy valami ilyesmi.

Nem tudom, mi késztette Blaskó Pétert, hogy visszautasítsa a Kossuth-díjat. Forradalmat akart-e? Az értelmiségiek forradalmát?

Zsuzsa, bár dundi volt és sehogy sem illett a balettosztályba, három éven keresztül mégis velünk tanult. Titokban szerettem Zsuzsát, de ezt ő soha nem tudta meg.

– Tudod, mi a baj veletek, fiam – mondta egyik látogatásom alkalmakor Kányádi Sándor –, ti nem olvassátok egymás dolgait. Egyszerűen türelmetlenek vagytok egymással szemben, vagy egyáltalán nem érdekel, amit a másik alkot.

Hogy örvendtem-e az ohaiói, texasi, Rhode-Island-i győzelmednek? Végtelenül! Tiszta szívemből. Neked drukkoltam végig, kedves Hillary.

Reggel, a megszabott időben, mindnyájan az udvarra sereglettek.
Heten voltak, de nem gonoszok.
A kis fehér busz vezetője türelmetlenkedve várt reájuk az utca beugrójában. Amikor beszálltak, a csapatból többen is felfigyeltek a gépkocsiban rájuk várakozó sofőr türelmetlenségére.

Belefáradnak-e az istenek saját hatalmukba?
Többek között erre a kérdésre keresett választ Wagner is A Nibelung gyűrűjében, melyen több mint huszonöt évet dolgozott.

Az író olyan, mint a napi hírek. Hullámzó, csapongó, feszültséggel teli. Állandóan lesben áll, hogy rajtakapja a valóságot valamin, amit aztán saját laboratóriumában feldolgoz, megmunkál, újra formál, tovább gondol, kiagyal.

Nietzsche Wagner A művészet és a forradalom című írásának elolvasása után a következőket jegyezte fel: „Le a művészettel, amely bensője mélyén nem a társadalmi forradalomra, nem a nép megújítására és egyesítésére törekszik”.

Majdnem nyolc évvel ezelőtt a világ elborzadva és meghökkenve vette tudomásul, hogy a korlátlan lehetőségek országában az is lehetővé vált, hogy az elnökválasztási szavazatokat ellopják, eredményét megmásítsák, lehazudják, azaz becsapják az amerikai népet és a világot.