Böszörményi Zoltán

Negyvenöt év alatt életének különböző szakaszaiban felbukkant emlékezetében a lány képe.

Volt valami vad, ellenszenves, képzeletzavaró az egész nap tartó hóesésben.

Négy évszak című kötetében aforisztikus, szabadvers töltetű és energiájú szövegeiben Márai Sándor Kuprinról, az orosz írónagyságról így fogalmaz:

Haza akart menni, de lekéste az ötórai buszt.

Három napja szinte megállás nélkül esett a hó. Az utakra vastag rétegben taposták rá az arra haladók.

Esett az eső, amikor a New-Yorki la Guardián landolt. Torontóból érkezett üzleti tárgyalásra. Több mint két órát késett a gép. A biztonságiak gubancot találtak valamelyik utas poggyászában. Mire megkezdődött a véget nem érő cirkusz.

Képekben gondolkozom. Szavak helyett ezek tornyosulnak. A történelmi Magyarországot látom. Az első változatban a mostani ország határait szögesdrótok védik. Tankkal, páncélozott járművel lépjük át a magyar irodalom védett területeit. Az Andrássy úton valaki azonnal felkiált: „Nézzétek, bejöttek az idegenek!”

A reptéren az angol légitársaság ügyintéző bürokratájával néztem farkasszemet. Rendre utasító, parancsoló pillantását úgy ragasztotta rám, mintha vele született joga lenne, hogy megfeddjen, lealacsonyítson.

Sirályok sikoltoznak. A délutáni autóforgalom zajába keveredik a hangjuk.

Ma semmi sem hat meg úgy, ahogyan egyszer már meghatott.

A mai látvány, ha emlékhez fűződik, érzelmet gerjeszt, megdöbbent, de ugyanakkor képzettársításokra is késztet.

Az idő és tér párhuzamában életre kelt történésnek a felidézése úgy tükröződik, mintha egymásba kapcsolódó, a tudatban újra lejátszódó eseményről lenne szó, mely felelevenítése, rövidebb vagy hosszabb videóra rögzített, filmszerű képanyagként pereg le bennünk, miközben az élmény feldolgozásához pszichikai energiát használunk el. Így az eseménynek lelki töltete, állaga, szubsztanciája van.

…csak a támadásban van zengő játék – írja valahol Nietzsche, amikor wagneri mítoszstruktúrákat akar rombolni és felkészülni a saját magával való megméretkezésre. Támadni mindent, ami jellegtelen, örömmentes, áthatolhatatlan és felesleges.

Magányom lőréseiből tekintek a világra. Innen próbálom kifürkészni a felkínálkozó alkalmat a valóság megtapasztalására, míg érzékszerveimmel, melyekben tökéletesen megbízom, tapintom, ízlelem, szagolom, hallom és látom, ami rám támad, és hatalmába kerít.

A kvantummechanikáról olvastam minap. Számtalan forrást kerestem fel a világhálón. Szédítő, észbódító dolgokra találtam. Egy adott pillanatban azt hittem, értem, amit olvasok, s kezemben a tudás magja.

Csak az ismerheti meg az irdatlanba való alámerülés gyönyörét, aki életében a poklot is megjárta, s szót ejteni erről nem nagyon szeretett, de ha már semmiképp sem kerülhette el, viccelődve tette.