ANAVI

Csak az ismerheti meg az irdatlanba való alámerülés gyönyörét, aki életében a poklot is megjárta, s szót ejteni erről nem nagyon szeretett, de ha már semmiképp sem kerülhette el, viccelődve tette.

Hetek óta lázban égett a századik életévét betölteni készülő költő baráti köre – s ki ne ismerte volna őt Temesváron és Aradon, írhatnám országszerte –, hogy ünnepeljen.

Elkészült a kék bársonyágyba fektetett bronzplakett, a temesvári színház Anavi-darab ősbemutatójának főpróbáját tartotta, Budapesten írták az ünnepi esszét, a rádió és az írott sajtó munkatársai lázas sietséggel interjút készítettek a „tanár” úrral. Mások szebb kivitelezésű tolószék után kutattak, mert a már meglévő nem volt az alkalomhoz illően elég elegáns és szép, miközben barátok, ismerősök a világ minden tájáról telefonon is megkeresték, hogy egészséget kívánjanak a néhány nap híján százéves költőnek, és a folytatásban reméljenek.

Mint megbolydult méhkas, előadás előtti koncertterem zenebonájához hasonló hangzavar, megilletődöttség, lélekből kiröppenő madárraj csivitelése vette körül a poétát, s az őt ünnepelni kívánókat.

A költő is készült – a maga nyugodt, humorral fűszerezett, tempójával –, írta az utolsó verset, amit talán nem is az utolsónak szánt, s az irodalmár rádióinterjúvolót, aki a költeményt szavalni kezdte, a háttérből türelmetlenül utasítgatta, hogy: lassabban, lassabban mondja a verset.

Mert ugye, egy utolsó versnek szabad teret, végtelen időt kell biztosítani, hogy megtalálja helyét az univerzumban.

S amikor a nagy ünnepre már majdnem minden készen állt, a színen hirtelen megjelent Sors-karmester, pulpitusához lépett, pálcáját néhányszor finoman megsuhintva, alig hallhatóan csendet parancsolt.

Nagyot, mélyet, leheletszerűt, olyan csendet, amilyenhez az irdatlanba való alámerülés pillanatában, a gyönyör megismeréséhez minden halandónak elengedhetetlenül szüksége van.