Idegenek?

Képekben gondolkozom. Szavak helyett ezek tornyosulnak. A történelmi Magyarországot látom. Az első változatban a mostani ország határait szögesdrótok védik. Tankkal, páncélozott járművel lépjük át a magyar irodalom védett területeit. Az Andrássy úton valaki azonnal felkiált: „Nézzétek, bejöttek az idegenek!”

A másik változatban már nincsenek szögesdrótos határok, mi sem tankkal s egyéb felfegyverzett járművel érkezünk. Egyszerűen átsétálunk a határon, rágyújtunk egy szivarra, s a Duna-parton azt nézzük hosszan, hogyan úszik el a dinnyehéj. Amíg valaki fentről észre nem vesz, s ránk kiált: „Né, bejöttek az idegenek!”

Ne bújjunk az ujjunk mögé, aki nem rúgta Józsefváros grundjain a bőrlabdát, vagy nem smárolt Győr parkjában egy nálánál legalább öt évvel idősebb csajjal, az nem is lehet magyar, még kevésbé magyar irodalmár.

Minden nemzeti irodalomnak gyökerei vannak, habitusa, kultusza, erénye, beidegződése, egyedi jele. Valamihez kötődik. Tájhoz, szokáshoz, a nép ajkán buggyant forráshoz. Tehát, ha valaki nem ott, akkor és úgy kötődik a tájhoz, nem részese annak, akkor egyszerűen idegen, nemzet- és osztályidegen.

Csakhogy valamit mindig elfelejtenek azok, akik IDEGENt kiáltanak. Nevezetesen, hogy a trianoni tragédia után a kassai, az aradi, a pozsonyi magyarok – és még sorolhatnám –  értetlenül álltak a nemzet testét és szellemét szétszakító, megalázó döntést követően. (A világnak, s az egyesült Európának, végre el kéne ismernie, hogy egyetlen civilizált, keresztény nemzettel sem történt meg az, amit velünk az igazság és a humanitás jegyében Trianonban elkövettek.)

Az anyaországiak idegent kiáltanak, amikor marosvásárhelyi, vagy kolozsvári, netalántán gyergyói írót látnak, mert nem bírnak azokkal a messziről felismerhető jegyekkel, melyek szerint képzeletemben megszületett szögesdrótós vagy anélküli ország határain belül szítták a levegőt.

Valahogy megrögződött a tudatban, hogy ami nincs a szobánkban, csak a szomszéddal közös konyhában, már nem is a miénk.

Nem ismerek többféle magyar irodalmat, csak egyet, amit úgy hívnak: MAGYAR IRODALOM, legyen annak művelője bárhol a világon. Egyik magyar sem szenvedett többet, de kevesebbet sem, függetlenül attól, hogy Esztergomban, vagy Cambridge-ben fogalmazta műveit. A magyar szellemiséget nem lehet elosztani, feldarabolni, tájak szerint elhatárolni. A magyar irodalom egy színes csokor. A bukétában résztvevő virágok azért tartoznak össze, mert egy nyelven nőttek fel, egy nyelven énekelnek, beszélnek. Ne szedjük szét ezt a csokrot, ne idegenítsük el egymástól a virágainkat. Bár különböző az illatuk, színük, de egy a ragyogásuk, egy az anyanyelv, amelyből táplálkoznak.