Egy éra lezárul, de mi jön utána? (1.)

A német belpolitikai helyzet rövid idő alatt jelentős változásokat hozott és a következő hetekben további szerepcserékre és talán új politikai stratégiára lehet számítani. Merkel kancellár asszony karrierje utolsó szakaszába lépett, pártjának vezetői tisztségét pár napon bel más veheti át, és bár mint kancellár maradhat egy ideig, de a merkeli éra lassan lezárul. Valószínűleg az lesz a sorsa Emanuel Macron francia elnöknek is, aki túlbecsülte jelentőségét, és jelenleg erősen meggyengült háttértámogatással készül a tavaszi EP-választásokra. Macronnal a franciák nagy része elégedetlen, de vannak érdekcsoportok, amelyek erősen támogatják, és szerepe az Unió politikai színpadán továbbra is erős lehet. Két dolog viszont nagyon meggyengítheti Macron törekvéseit „Európa újjászületésének” megteremtésében. Az egyik a francia nemzeti oldal átszervezése és megerősödése. A Marine le Pen vezette Nemzeti Front „stratégiai” okokból új nevet kapott, és mint „Nemzeti Tömörülés”szövetségeseket keres a Macron elleni politikai csatában. A másik, Macront gyengítő tényező, az új német politikai változás lehet, hiszen a CDU/CSU berkeiben már régebben is elégedetlenség mutatkozott Macron terveit illetőleg. Az új CDU-pártelnök ezt a bizalmatlanságot a jelenlegi francia politika irányában csak növelheti. Pillanatnyilag a legesélyesebb jelölt, Friedrich Merz kiváló közgazdász, a német gazdaság sikereit biztosító ún. „szociális piacgazdaság” támogatója, hívő katolikus, aki a keresztény etikán alapuló kultúra szükségszerűségét elismeri, és a migrációt erősen bírálja, tehát egy szóval mondhatjuk, anti-Merkel pozíciót képvisel. Merz, ha megválasztják, nem valószínű, hogy a francia „szépfiúval” bratyizni készül. A „trió” harmadik tagja, Jean-Claude Juncker idén lesz 64 éves, kora miatt még nyugodtan politizálhatna, de beteges, és erősen ellentmondásos. Juncker egy Keresztényszociális Néppárt politikusaként kezdett politizálni, de mint az Európai Bizottság elnöke, a legmagasabb rangú uniós tisztviselő, egy keresztényellenes, veszélyes bevándorlás-politikát támogat. Legkésőbb jövő év májusában mennie kell.

A két „M betűs” európai politikájának ideje véget vetni, és az Unió éléről távozó Juncker helyére is, remélhetőleg, egy „normálisan” gondolkodó, európai érdekeket képviselő politikus kerül.

De ne gondoljuk, hogy ezzel minden probléma elrendeződik. Sokan bíznak a jövő évi EP-választásokban, és remélik, hogy a bevándorlást támogató erőket leválthatja a józanul gondolkodók csoportja. A pénzhatalom viszont árgus szemekkel figyel, és minden erejét felhasználja, hogy eredeti tervei megvalósuljanak. Az összeesküvés-elmélet ellenzőinek sokszor igazuk van, mert a világpolitikában rengeteg olyan „bődületes esemény” történik, amit nehéz megmagyarázni, így besorolják a megtervezett összeesküvések sorába. F. D. Roosevelt híres mondása azonban igaz lehet: „A politikában semmi sem történik véletlenül. Ha valami mégis véletlennek tűnik, azt biztos, hogy úgy terveztékmeg.” Nos, nézzük a tényeket: Európa elárulása mér régen elkezdődött, amit ma látunk és tapasztalunk, csak folytatása egy jól kigondolt, lépésről lépésre alakuló stratégiának. Mindezt bizonyítani lehet.

Az „Eurábia” elnevezés, vagy fogalom régi keletű. 1975-ben jelent meg Párizsban, Genfben és Londonban az „Eurábia” folyóirat, melynek főszerkesztője Lucien Bitterlein volt, aki az akkor már működő „Francia–Arab Szolidaritási Társaság” elnöke volt. A lapot három szervezet közösen adta ki: a genfi „Groupe pour l’Étude de la Civilisation du Moyen-Orient” (GECMO, a Közel-Kelet civilizációjának tanulmányozásával foglalkozó csoport), a párizsi „France-Pays Arab”, (Franciaország–Arab-országok) és a londoni „Middle-East International” (Nemzetközi Közel-Kelet). A folyóirat összes írásai a politikai, gazdasági és társadalmi együttműködés minden szintjén, egy közös és szoros európai–arab álláspontot javasolnak. Egy évvel a lap megjelenése előtt, 1974-ben, már megalakult az „Európai–arab Együttműködés Parlamenti Szövetsége”, ami később „Európai–Arab Dialógus” néven működött, és működik, eredményeit ma már a bőrünkön érezzük. Visszaugrok még egy pár évet. 1967 őszén De Gaulle francia elnök politikai karrierje tetőpontján már úgy nyilatkozott, hogy Franciaország együttműködése az arab világgal, külpolitikánk központi része lett. Most, egy félévszázad elteltével jogos a kérdés, vajon az a de gaulle-i politika folyatódik ma is, vagy valakik csak kihasználták, folytatták és kiszélesítették a francia elképzelést? De Gaulle a háború után egy erős, angolszász befolyástól mentes Franciaország felépítésén dolgozott, de a jövő Európáját is, az Egyesült Államok és a Szovjetunió befolyásától felszabadítva képzelte el. Valószínűleg az arabokhoz való közeledés is ennek az elképzelésnek a része volt, de azt nehéz elfogadni, hogy a katolikus, erősen nacionalista francia államfő, Európa iszlamizációját támogatta volna. Ma, ugyanis, ez folyik. De Gaulle 1970-ben elhunyt és csak utána indult el az a folyamat, amelynek most nagy sebességgel az utolsó fejezetéhez közeledünk.

A liberális baloldal, az egész világon egy Új Világrend létrehozását támogatja. Lehetséges tehát, hogy az Iszlám terjeszkedése és az ún. pénzhatalmi erők globalizációs szándékai, együttesen – vagy csak párhuzamosan? – igyekeznek a Nyugati (keresztény) civilizációt bekebelezni? Ha a nemzetállamok megszűnnek, és létrejön egy nyitott, multikulturális társadalom, akkor már csak egy lépés egy Világkormány vezette Új Világrend megteremtéséhez.  Az Iszlám viszont nem tudna a nyugati pénzelit ateista uraival együttműködni! Vagy talán ez is lehetséges? Sok tehát az ellentmondás.  

Hollai Hehs Ottó, Németország