Forradalom van! (V.)

Eljön-e a megváltás?

1989. december 22-én este, miután az Opera térről elmenekültünk a lövöldözés elől, Sütőékhez mentünk. Jó messzire laktak, egy tömbháznegyedben, földszinti lakásban. Hatalmas felfordulás volt náluk, éppen költözni készültek, amikor kitört a forradalom.

Arrafelé menet hallottuk, hogy a város egyre több pontján lépnek akcióba az orvlövészek. Nemcsak az elszórt lövöldözést hallottuk, hanem ismerősökkel is találkoztunk a környéken, akik mesélték, hogy külvárosi részeken két-három fős különítmények járnak, betörnek a lakásokba, és agyonlövik az ott lakókat. Azt is mesélték, hogy több helyen belőttek az ablakon, illetve a ház tetejéről lesték, ki jár az utcán, és rálőttek. Nem tudni ma már, hogy a hírek igazak voltak-e maradéktalanul, ám biztosan nem volt afféle kósza városi legenda, hiszen mindenfelől szórványos lövöldözés hallatszott, embercsoportok szaladtak, ki-ki fedezékbe igyekezett.

A lakásba érve bezárkóztunk, matracokat és ruhával tele zsákokat húztunk az ablakok elé, hogy szükség esetén felfogják a golyókat. A fiúk egy baltát támasztottak az ajtó mellé, hogy azzal védekezzünk, ha kell. Mintha bizony ért volna valamit a lőfegyverek ellen!

Virrasztottunk. Éjfél után egész közelről hallatszott a tüzelés, sikoltozás és kiabálás hallatszott az ablak alól, aztán rövid időre csend lett, majd ismét kezdődött elölről az egész. Magda magához ölelte csecsemőkorú kislányát, a gyermek aludt, mintha mi sem történt volna.

Hajnaltájban kiáltozás hallatszott az utcáról: meneküljön mindenki, a közeli vegyi üzem hamarosan felrobban, minden ház össze fog omlani. Menjünk, ne menjünk? Úgy döntöttünk, maradunk. Később hallani lehetett, hogy lőnek a fejvesztetten menekülő emberekre. Provokáció volt, hogy minél több embert kicsaljanak az utcára az orvlövészek tüzébe.

Lassan jött a reggel, a rettegés kimerített, de álmosak nem voltunk. Idegeink pattanásig feszültek, én imádkoztam, férjem fogadalmat tett, hogy ha túléljük ezt az éjszakát, leszokik a dohányzásról. (Valóban leszokott.)

Reggel köd volt és nagy-nagy csönd. Hazafele teremtett lelket nem láttunk, úgy tűnt, az utcát valakik „kitakarították”, ugyanis az éjszakai nagy lövöldözés ellenére, halottakat vagy sebesülteket sem láttunk. Otthon próbáltunk aludni egy keveset, de csak pihentünk, álom nem jött a szemünkre.

December 23-án délelőtt ismét a húgomhoz mentünk, minden rendben volt vele is, de ők sem aludtak egy percet sem. Az utcákon teljes csend volt. Csak a belőtt, itt-ott kiégett, romos épületek emlékeztettek arra, hogy mi történt az elmúlt napokban. Azt beszélték, néhány vonat már elindult, de telefonálni még mindig nem lehetett. Egy jó ismerős indult haza Kolozsvárra, megkértük, hívja fel szüleinket, és tudassa velük: mindnyájan élünk és jól vagyunk.

Délután kimentünk az Opera térre, nagy tömeg volt, de semmi nem történt. Csak szónoklatok hangzottak el, itt tudtuk meg, ki halt meg, ki tűnt el az ismerősök közül... Többen a Hősök temetőjébe mentek, már nem emlékszem, hogy terjedt el a hír, hogy agyonvert, dróttal összevarrt, megkínzott halottakat találtak meg, most hantolják ki őket... Mi nem mentünk. Nem volt lelkierőm több borzalomhoz. Éjjel még volt szórványos lövöldözés, de mivel a hadsereg valóban átállt, egyre ritkult a tűz. A televízióban a bukaresti eseményeket közvetítették, nem sokáig néztük... nem akartunk több halált látni. Akkor már tudni lehetett, hogy az egész ország megmozdult, úgy tűnt, 25 év rettegése, sanyarú nélkülözése, az éhezés és a terror talán véget ér... Végre kitört belőlem a napok óta visszafojtott, hajnalig tartó, mindent elmosó sírás...

December 24-én barátnőnk édesanyja érkezett meg vidékről, lesütött húst, házi kenyeret, tojást, vajat, süteményt hozott, annyit, hogy mindnyájunknak jutott belőle egy kevés.

Fekete karácsonyunk volt. Karácsonyfa és öröm nélkül. Itt-ott még eldördült egy-egy lövés, de messze volt, talán kilométerekre. Megterítettem a konyhában, szerény vacsoránkat ettük, gyertyát gyújtottam, elénekeltük a Pásztorok, pásztorokat, a Mennyből az angyalt, Jézus születésére és halott barátainkra gondolva beszélgettünk... Reméltük, hősi haláluk nem volt hiábavaló.  Sokáig a jövőről töprengtünk, arról, hogy vajon számunkra is eljön-e végre a megváltás?