Gondolatok a szórványosodásunkról

Olvasom Lehoczky Attila Kolozsváron megjelent könyvében (Lépcsőn lefelé) pontos megállapításait, találó gondolatait a hazai magyar szórványosodásról. Evvel kapcsolatban eszembe jut egyik szerkesztőségbeli jó barátom négy évtizeddel ezelőtti heves tiltakozása, amikor egy írásban valaki az aradi magyarságot szórványnak nevezte. Ha mi szórvány vagyunk, akkor mi a krassó-szörényi, a máramarosi, a Fehér megyei vagy a csángóföldi magyarság? – kérdezte. Talán joggal! Nem képzelte, (korai halála miatt sajnos) nem élte meg a szórványosodásunk ilyen mértékű felgyorsulását. Számunkra ez a mostani felér azokkal a Trianon utáni évekkel, amikor mintegy 200 ezer erdélyi optáns választott állampolgárságot, itt hagyta szülőföldjét, anyagi javait, barátait, és nekiindult a létbizonytalanságnak. 

Még a múlt század utolsó évtizedében sem vettük komolyan a szép emlékű Bagarus András doktor úr aggodalmaskodó figyelmeztetését a szórványok lemorzsolódásának veszélyéről. Orvos létére még azt is vállalta, hogy (szaktanár hiányában) kijár a falvakra fakultatív anyanyelvet tanítani. Ő mondogatta, hogy minden lemorzsolódó fiatal elvesztése közelebb hozza a pusztulást a végvárhoz. Neki lett igaza.

De ugyanilyen szkeptikusan viszonyult a kérdéshez az Alma Mater Alapítvány is, amikor felvetődött egy kollégium létesítésének a gondolata a hegyaljai szórvány gyermekei számára Pankota vagy Borosjenő körzetében. Akkor hangzott el az a kijelentés, hogy nem az a prioritás. Pedig az lett volna, mert azt követően a fogyatkozó gyermeklétszám miatt sorra szűntek meg a területen az összevont osztályú elemi iskolák Máriaradnától Dezsőházán, Galsán és Pankotán keresztül Csermőig. Egy kollégiumban a gyermekek belekóstolhattak volna az anyanyelv szépségeibe, anyanyelvükön sajátíthatták volna el az alapismereteket, barátokat, ismerősöket szerezhettek volna. 

Lehoczky Attila említett könyvében logikusan levezeti a szórványosodás okait: az elvándorlást, az önként vállalt beolvadást, a vegyes házasságokat. Nincs mit szépítenünk: három és fél évtizeddel ezelőtt nem voltunk elég előrelátóak, senki sem gondolt arra a soktízezres, többségében fiatal magyar nemzetiségű tömegre, amely (kihasználva a határ megnyitását) itthagy csapot-papot, szülőt, testvért, barátot és felkerekedik. A szülőföldhöz való ragaszkodás hiányának az okát valahol az anyanyelvű oktatásban is lehetne keresni, s ebben talán alulírottnak is lenne némi felelőssége. Még szerencse, ha a hazáját elhagyó frissen érettségizett középiskolás vagy végzett egyetemi hallgató anyanyelvi közegbe került! Csakhogy sokan Erdélytől, a Bánságtól, Partiumból igencsak távol kerestek maguknak hazát, és abban melegebb, puhább kenyeret. Olyan volt tanítványról is tudok, aki még szülőlátogatásra sem jön haza. 

A szerző egyetlen megállapításához lenne némi hozzáfűzni valóm. Ahhoz, hogy a szórványban milyen a magyarság közösségi létérzete, milyen a kulturális lehetőségeinek a színvonala, az attól is függ, hogy a helyi értelmiség miként áll hozzá. Hogy részt vesz-e egyáltalán abban, avagy személyes példájával meg tudja-e mozgatni azt. Aradon (mert erről az alföldi városról van szó!) szinte évtizedek óta ugyanaz a törzsközönsége az ide immár rendszeresen látogató (nem haknizó, hanem színvonalas!) színházi előadásoknak. A könyvbemutatókra, különböző előadásokra, irodalmi műsorokra járók majdnem név szerint ismerik egymást. Egy-egy ritkán betévedő érdeklődő olyan, mint a fehér holló. Az ilyen rendezvényekbe kellene bekapcsolódnia a fiatalabb generációs értelmiségieknek. S ha nem tetszik az ott látott-hallott, helyette lehetne más jellegűt vagy színvonalasabbat javasolni és szervezni. De (a sportból kölcsönzött kifejezéssel) nem a játéktér partvonalán túlról néma szemlélődéssel, ácsorgással, netalán onnan jövő kritikai megjegyzéssel, vagy az attól való teljes elfordulással. Amint a könyvben egy megfogalmazásban találóan szerepel: „Ha valami nem tetszik, keresni kell jobbat helyette”. Nemcsak nyakas protestánsként, hanem mindenkinek.  Rajta! 

Ujj János