JelenHaz
Szombat, 2019. július 20., 22.49

Hatvanadik

Megint találkoztunk. Megint? De hiszen elröppent tíz esztendő! És nem is nyomtalanul. Mélyültek a barázdák, ritkult a haj, lassult a „kis jubileumon”, a félszázon még erőteljes lépés, halkult a hang.

Ennyire megviselt minket a sors, ennyi maradt a hajdani tűzből, a „csak azért is megmutatjuk” hurráoptimizmusából? Mi, akik a háború éveiben voltunk kisgyermekek, a kommunista lázálom délibábos évtizedeiben kerültünk az iskolapadokba, tanultunk becsületet, kaptunk identitástudatot, anélkül, hogy ezt nevén nevezték volna tanáraink. Egy dolgot azért igazán jól megjegyeztünk: többet kell tudnunk az átlagnál, ha érvényesülni akarunk.

Szóval ez a nemzedék, igaz, már nem túl „frissen”, átélte a nagy változásoknak hitt esztendőket is. Megint csalódtunk.

És most, ezen a találkozón újra visszapergettük a történelem kerekét, hogy lássuk mit ért az életünk. Ha nem többet, hát családteremtő képességünket, gyermekeinket, unokáinkat, megmaradásunk egyik erős, mondhatnám nélkülözhetetlen pillérét. És csodás anyanyelvünket.

Mondhatná valaki, hogy ez kevés?

Szeretettel emlékeztünk néhai tanárainkra, akik közül Réhon József és Vadász Ernő még velünk lehetett. Köszönjük! A többi szép emlék… És emlékké zsugorodtak azok a cimborák, akikkel már soha nem válthatunk szót, akiknek elszólásain, diákcsínyjein nem röhöghetünk, akiket nem lökhetünk odébb, ha bosszantanak, akiknek nem súghatunk, ha felelésre kerül sor.

És hiányoltuk és fájlaltuk azokat, akiknek egészségi állapota, családi helyzete volt a találkozás akadálya. Lélekben bizonyára ők is velünk voltak.

Jó volt látni az öregifjú – idén kereken százéves – alma matert. Jó volt hallgatni Spier Tünde igazgató bizakodással teli szavait. Szép az iskola, felszereltségében is 21. századi. Mi, a háború utáni években összehasonlíthatatlanul mostohább körülmények között koptattuk a padokat. És csupán 40 éves volt az intézet, amikor kiléptünk a kapuján.

Mi minden történt azóta…! Milyen messzire sodorta osztálytársainkat a történelem forgószele!

Örültünk egymásnak, tanárainknak. Kenyerünk javát már megettük, testünket, szellemünket újabb erőpróbára késztette ez a találkozás. Mert még élünk, még hasznára szeretnénk lenni családunknak, környezetünknek.

És reménykedünk, hogy évtizedek múlva is lesznek véndiákok, emlékezők az aradi magyar oktatás immár egyetlen fellegvárára, amely akkoriban igen mostoha körülmények között is gazdag útravalóval bocsátott el minket, és mi bejártuk ezt az utat. Hol magabiztosan, céltudatosan, hol botladozva, de mindig emelt fővel.

Nekünk ennyi jutott. Az utánunk következőknek, beleértve a pár nappal ezelőtt elballagott végzősöket, jobbak a kilátásaik, de nagyobbak is a kihívások.

Ha valamit átvesznek tőlünk, 60 évvel ezelőtt elballagottaktól, akkor az nem más, mint az életszeretet és kitartás, valamint anyanyelvünk és szellemi kincsünk iránti hűségünk.

Ez a mi hagyatékunk a mai csikysekre.

És nem is kevés.

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'