Idill az állomáson

Aki járt mostanság Nagyváradon, annak szinte mellbevágó a látvány. A Pece-parti Párizs pár év alatt óriásit fejlődött, szépült, európai külsőt öltött. A belváros szinte minden jelentős épületének a külseje megújult.

Román kollégáim váltig emlegetik, hogy Bihar szívében a városvezetőség országos élenjáró az európai pályázatok sikeres kivitelezésében, az ehhez szükséges pénzösszegek lehívásában.

A minta tehát adott, itt tőlünk jó száz kilométerre.

És mi?

Az egyik aradi többségi lap is éppen lemaradásunk okaival foglalkozott a minap. Szerintük a dolog úgy fest, mintha egy Arad–Nagyvárad focimeccs 23:0 eredménnyel végződne. Nyilván, nem a mi javunkra.

Az igazság az, hogy kies várunkban is megmozdult valami. Későn, bátortalanul, de tagadhatatlanul. Több belvárosi ház előtt állványerdő. Egy-két homlokzat már friss színekben „pompázik.” Nos, a mi esetünkben nyilván a tulajdonosok adták be a derekukat és nem halogatták tovább a halaszthatatlant.

No, de hol vagyunk Váradtól?

Hány év, évtized kell a felzárkózásunkhoz?

Aki elfogadható választ ad, az előtt mélyen megemelem a kalapomat.

Más megközelítésben azért mi is rúgtunk néhány „gólt.”

Például, van egy felújított, modernnek is nevezhető vasútállomásunk. Ezt kétségtelenül a javunkra írhatják. Nincs ugyan benne utastájékoztató iroda, „idegen” nyelvű hangosbemondó (magyarra gondoltam), ami elengedhetetlen lenne egy országkapu szerepét betöltő, jelentős nemzetközi forgalmat lebonyolító pályaudvaron, ahol mozgólépcső visz le a megfelelő vágányra. Ha éppen működik. De, akár működik, akár „kényszerpihenőt tart”, mostanság galambpiszokkal bőségesen „díszített”. A látvány senkit nem zavar a pályaudvar vezetőségéből, legfeljebb az utast. Ott van és kész. Eltakarítása kb. fél órát venne igénybe, de ezzel ki törődik?

Lényeg, hogy autópálya- és állomásügyben „lefőztük” Szent László városát.  Meg hát az összehasonlítási alapot képező néhány erdélyi várost. A pályaudvarunk is modern külsőt, belsőt öltött, de a tisztaság, a szolgáltatások még igencsak emlékeztetnek a régi időkre. Mikor ennél kegyetlenebb dolgokat is elviseltünk.

Maga a vasúti közlekedés viszont továbbra is az ország szégyene. Mert száz év alatt a román vasutak szinte megtorpantak a fejlődésben. Nem sokkal tartanak előbbre, mint annak idején, amikor az ölükbe pottyant az Erdélyen át nyugattal összekötő vasúti rendszer. Annak minden kellékével.

A Bukarestből Temesvár érintésével érkező vonatok rendszeresen késnek. Nem kell ehhez havazás, köd, felhőszakadás. Elég a sínpálya, és a rozoga szerelvény. És még csak jó, ha 40 percet és nem másfél órát kell várakozni a peronon. Budapest irányába a közlekedés a „regáti” vonattal minimum idegtépő. És a többi vonalon is pokoli az utazás. Bukarestbe nagyjából tízórás az út. Menetrend szerint. A valóságban gyakran ennél jóval hosszabb.

Megkérdeztem az egyik vasutast, hogy mi az oka a rendszeres késéseknek. Mély megvetéssel nézett rám, és nem válaszolt. Fiatal volt, de már tudhatta, hogy hallgatni arany. Egy kollégája felvilágosított: a kényszerű sebességkorlátozás. Ezzel mindent megmondott.

Szóval csigatempójú a „haladás”, és nem sok örömünket leljük benne.

Akárcsak az épületből kilépve, az első elénk táruló városképben. Ami, lehetne akár, megnyerő is. Sajnos, inkább lesújtó.

A centenáriumi évforduló küszöbén, vagyis tavaly novemberben a főépületbe vezető tér egy része új burkolatot kapott. Két oldalt csenevész hangulatlámpákat helyeztetett el egy „zseniális” tervező. Az „angolkoros” lámpákat rendszeresen elgörbítik, kidöntik, ledöntik valakik. Aztán a tér üzletsor előtti oldalán belefutunk a koldusok és hajléktalanok birodalmába.

Mindent egybevetve, 2019 decemberében így fest Arad egyik reprezentatív helye. Régebben azt mondtuk, hogy az állomás a város névjegye.

Ez manapság is igaz.

Pecsétes, gyűrött, olykor riasztó, de a „miénk”.**