Cseke Attila válaszlevele

 

Nem számítottam rá, de Cseke Attilának nagyon megtetszett a bigmakolós szövegem, mert reagált rá. Íme:

Tisztelt Irházi János,

Olvastam január hatodikán kelt írását, köszönöm szíves meghívását, szívesen elfogadom, és alkalomadtán, amikor Aradon járok, találkozhatunk „egy falat” jó szóra. Az időpontot, sajnos, jó előre egyeztetnünk kell majd, hiszen nagyon feszes programnak kell eleget tennem. Nem ragaszkodom az ön által említett helyhez, és ha lehetne, sokkal szívesebben elbeszélgetnék önnel egy gyümölcssaláta mellett, ha nem kell feltétlenül a felkínált menüt fogyasztanom.

Elmondanám, hogy a fast-food típusú termékekre és mesterséges színezékeket, adalékanyagokat, ízfokozókat és ki tudja miket tartalmazó szénsavas üdítő italokra kivetett illetékkel nem a heti egy mea culpa-értékű „hambit” és kólát akarom elvenni a gyerekektől. Még akkor sem, ha nem értek egyet azzal a módszerrel, hogy hetente egyszer, amikor a szülők és a gyerekek végre nyugodtan együtt tölthetik az időt, akkor sem a családi asztal mellett költik el az ebédet, hanem inkább a gyorsétteremek kínálata után néznek. Sokkal inkább azért szeretném, hogy tudatosuljon a szülőkben is: amit ilyenkor cselekszenek, nem tesz jót a gyerek egészségének. Tudom, hogy nagyon sokan ettől még fenntartják majd azt a szokásukat, hogy pótcselekvésekkel, alkalomadtán pénzzel kárpótolják gyereküket azokért a dolgokért, amelyeket nem tettek meg értük a sokat emlegetett globalizáció nyújtotta rohanásban, amire mostanában mindent rá tudunk fogni. A gyerekek önmaguktól általában azt a példát követik, amelyet otthon, szüleiktől, esetleg az iskolában tanítóiktól, tanáraiktól látnak. Szeretném hinni, hogy mi képesek vagyunk, Fülig Jimmy módjára: elöl járni a jó példával. Én ezt szeretném.

Elmondanám azt is, amit már sokszor, sok helyen, Bukarestben és vidéken is: a rendszerben nagyon sok „csepegő csapot” találtam az eddigi pár hetes miniszterségem alatt is, és ezeket igyekszem heteken belül megszüntetni. És nem deklaratíve, amint ön mondja, hanem valósan. Például több olyan várost is mondhatnék, ahol régebbi épületben működik a kórház, és kinőtte az eredetileg adott teret, aminek következtében a betegeket néha át kell szállítani kivizsgálásra egyik osztályról a másikra – és ezért most még sokat, olykor egyetlen szállításért négymillió régi lejt fizetnek a mentőknek. De úgy gondolom, amíg ugyanazon rendszeren belül végezzük ezeket a vizsgálatokat, addig ugyanazt a beteget szolgáljuk, függetlenül attól, hogy a pácienst háziorvosa vagy egy szakorvos kezeli, esetleg épp a mentő viszi kivizsgálásra. Látja, ezeket az „elfolyásokat” szeretném megszüntetni a lehető legrövidebb időn belül, csak hát tíz-tizenöt napba nem fér bele minden, ugye, elhiszi? Én egyben biztos vagyok, és eszerint cselekszem: nem azért van a beteg, hogy a rendszernek legyen elfoglaltsága, hanem azért van az egészségügyi rendszer, hogy a beteget kiszolgálja, meggyógyítsa, sőt, az is feladata, hogy igyekezzen megelőzni betegségeket.

És látja, megint visszatérhetek levelem elejéhez: a megelőzésre fordítanánk azt az összeget is, amelyet a fast-food termékekre kirótt illetékekből begyűjtenénk. Szükség van minden forrásra, mert igen üres a bugyelláris. Tudom, hogy az illetékkel nem előzzük meg egy csapásra sem a rohanó életmódot, sem az egészségtelen táplálkozást, de legalább felhívhatjuk a figyelmet: „aki ezt fogyasztja, gondolja végig, hogy árt magának.” És írásából nekem úgy tűnik, ezzel ön legalább annyira tisztában van, mint a szülők többsége. Hogy mégis marhaságnak tartja, és ezt a véleményét közzé is teszi az interneten is, ahhoz önnek joga van, mert komolyan gondolom: 1989 egyik legnagyobb eredménye számunkra az, hogy elmondhatjuk véleményünket akkor is, ha eltér másokétól.

Biztosan sokan nem hisznek nekem, de én nem kívánok a semmittevés minisztere lenni, aki nézi, hogy nagyon gyorsan elfogy a pénz és nincs miből fenntartani az egészségügyi rendszert. Tudom: nem leszek szimpatikus sokaknak, de... ez van. Nincs ezzel semmi gond, hiszen egy miniszter nem lehet mindenkinek szimpatikus, nem is ezért vállaltam el a felkérést, hogy magamnak jót tegyek.

Egyébként köszönöm a bizalmat, és még inkább talán azt, hogy aggódik értem.

Üdvözlettel,

Cseke Attila,