Hétfőzet Irházi János módra

Sorra kerültem. Hát persze, hogy nem a temetőben, mert akkor hogy a túróba írnám le ezt az első mondatot, hanem az országos egészségügyi programban.

Tudják, amikor mindenkibe ingyért beleszúrják a tűt, vért vesznek, és fehérköpenyes kisokosok megmondják, hogy az ember csomagoljon, készítse a zsét a révésznek, avagy még simán eltéblábolhat néhány esztendeig a Földnek is becézett sárgolyón.

Szóval, állok meg várok, hogy drága magyar véremmel küldjek a szemétbe egy-két egészségügyi segédeszközt, amikor kosárral a karján betoppan a falusi bukolikára emlékeztető nyanyus. Előbb azt hittem, a konyharuhával burkolt kosárban kizárólag túró meg tejföl lapul, amit az egészségügyi kényszerlátogatás után kicipel a piacra néhány tucatnyi aradi örömére. Seperc alatt kiderült, hogy a piros kockás ronggyal burkolt kosár tartalma nem kizárólag tehenészeti melléktermékek skáláját vonultatja fel, hanem a mama is hozzájárult ahhoz, hogy a tejfölös üvegek szorosan feszüljenek a kosár széléhez. Mert amikor a krémbarnította asszisztencia a következő véráldozat nevét csicseregte a fullasztó légbe, a mama vidéki egyszerűséggel kiemelte a tejfölök közül saját produktumát tartalmazó, 860 gramm töltősúly raktározására alkalmas, népiesen csak borkánnak titulált üvegedényt, és rábiggyesztette hófehérke tenyerére. Szegény, amikor nőként, pályája rajtvonalán először a tenyerébe rakták nem rettenhetett meg annyira, mint eme magasztos pillanatban, midőn átvehette a mamus által láthatóan egy héten át gyűjtött anyagot. Mit pallérozzam az eseményt, a borkán degeszig volt elemzésre váró, a barna teljes színskáláját felvonultató humánhulladékkal. Bimbórózsi lenyelte kínját, aztán kihozott egy szabványszerű üvegcsét, és megkérte túrólovaginát, hogy diszkréten vonuljon az edényekkel a budira, és pakoljon át a mellékelt műanyag kanállal egy messzemenően kisebb adagot.

Persze, anyjukomnak tök igaza volt, hisz tőle valószínűleg csak székletmintát kértek, hófehérke annak idején tuti elfelejtette közölni, elég, ha belematat a matériába, és mintát hoz, nincs szükség mennyiséggel való dicsekvésre. Ám ha töviről hegyire belegondolok, szegény mama vidéken százszor hátrányosabb helyzetben kénytelen megbirkózni a mintavétel nyűgével, mint városi sorstársa, hisz ungáranikó legyen a talpán, aki a kert végébe suppantott zöld bódéban kihalássza aznapi sajátját. Szerintem a bőség zavara okozta dilemmát elkerülendő, a tánte improvizált helyszínen oldotta meg otthon a kapott feladatot, s úgy gondolta, ha már kértek tőle, ne okozzon szégyent, itt az alkalom bebizonyítani a falu és város közötti egyenjogúságot.  Mit tudni, a cityben mennyivel szokás becaplatni. A kőrengetegben stresszelt, műkajákon, szukkon, kávén éldegélő urbánusok biztos kínkeservesen teljesítik a honi egészségügy elvárásait, akkor legalább az egészséges vidéki libbentse fel a fátylat a dialektikus materializmus kézzel is markolható sikere fölött.

Azt viszont mai napig nem értem, miért a tejfölös üvegeket támasztotta ki a teljesen más színű kompozícióval. Lehet, az én kisebbrendűségi komplexusom nem olyan jó, mint az övé?