Keleti kalandok

 

Álltam Budapesten a Keleti Pályaudvaron. Nem kis megrázkódtatások árán jutottam el oda, mivel fővárosunkban az út- és metróépítők összefogtak a szegény védtelen polgárok ellen és mindent elkövetnek azért, hogy az el-, ki- és beterelések a lehető legrosszabbul legyenek megoldva, arról pedig végképp nincs fogalmam, hogy a külföldi, magyarul nem tudó turista, vagy a népszerű könnyűzenei fesztiválról kicsit kómásan megjelenő internacionális fiatalok miképp jutottak el a odáig.

Szóval álltam a Keletiben, benn a nagy csarnokban, előttem volt a kijelző, amelyen az kellett volna szerepeljen, hogy az én vonatom mikor és melyik vágányról indul Arad irányába.

Elővettem a legjobb viselkedésemet és próbáltam nem ideges lenni, amikor 15 perccel az indulás előtt még nem írták ki a vágány számát, ami módfelett idegesítően hatott rám, mivel mégsem rohanhattam egy súlyos csomaggal jobb és bal irányba is 300 métereket. Körülöttem nagy volt a tömeg, melynek tagjai úgyszintén rendes turistaként vonatozni  szerettek volna, például azon a szerelvényen, amire én is vártam. Nőtt a feszültség, de az információnál halvány gőzük sem volt a vágány számáról.

Jut eszembe, rendes turistaként helyjegyet kívántam váltani az említett vonatra. Mielőtt még elvegyültem volna az egyre ingerültebb tömegbe, vettem magamnak a bátorságot és elmentem a nemzetközi menetjegy irodába. Átverekedtem magam egy kordonon, amelyre szigorú tekintetű egyenruhás nénik és bácsik vigyáztak, és csak akkor engedtek át, ha megmutattam nekik a menetjegyemet. Megérkeztem egy igazi hippi helyre, ahol a magyarul vagy angolul (vagy oroszul J) nem beszélő fiatalok, akik az említett népszerű nemzetközi könnyűzenei fesztiválról jöttek, a földön fetrengtek, rázták a fejüket, bábeli mennyiségű nyelven próbáltak kommunkálni egymással és a jegyeladókkal, mindhiába. Egyesek lazán rángatózva teljesen belemélyedtek fülhallgatójuk rejtelmeibe, mások idegességükben a falat verték öklükkel, megint mások aludtak, mintegy  letéve arról, hogy valaha is elérik célzott vonatukat. Megvettem a sorszámomat, amely alapján majd a pénztárhoz kellett volna járuljak. Rápillantva rájöttem, hogy előttem még vagy százan vannak, így startból letettem arról, hogy ott maradjak még egy kicsit határon átívelő kapcsolatokat építeni.

Visszatértem a tömegbe és vártam. Volt még vagy három perc, a vágány számát azonban továbbra sem írták ki, a tekintélyesre duzzadt tömeg idegesen bámult maga elé, lélekben már állomásigazgatót és/vagy miniszterelnököt koncolt, mert hát a helyzet átpolitizálása remekül jellemzi kismagyar nemzettestvéreink jó részét. Nekem elfogyott a türelmem, elindultam egy olyan panót kereni, amely minden állomáson kell legyen és amelyen feltűntetik a vonatok indulásának idejét, a vágány számát meg ilyenek. Nem hiszik el, megtaláltam, de jól el volt dugva, gondolom azért, hogy áramkimaradás esetén (amikor nem mennek az elektromos kijelzők és a hangosbemondó) teljes legyen a káosz. Ezen az egyes vágány szerepelt mint indulási hely, én meg úgy gondoltam hogy megkeresem, hátha mégis ott van. Egészen feltűnő lehettem, amikor jól látszó elhatározással megindultam a megfelelő irányba és hitetlenkedő arcok néztek utánam, pedig én mondtam egyeseknek, hogy a vonat azon a vágányon kell legyen.

Ott volt.

Amúgy két perccel az indulás előtt kiírták a vágány számát, az utasok pedig a honfoglaló magyarok lovasvágtáját meghazudtolva szállták meg a szerelvényt és elégedetten foglaltak helyet a folyosón, mert hát az ülőhelyek nagy része foglalt volt. Ezek szerint egyesek mégis tudhattak valamit.

Mellesleg azóta kétszer is volt bombariadó a Keletiben. Na képzeljék el mi lehetett ott.

Lehoczky Attila