Lehoczky Attila

Az elmúlt két hétben több oldalról is megkerestek, hogy az aradi magyar kulturális élettel foglalkozó gondolataimat, eszmefuttatásaimat egészítsem ki.

2000. január 5-én, a Nyugati Jelen hasábjain jelent meg Puskel Péter Beszélhetünk-e magyar közművelődésről Aradon ? című írása.

A romániai magyar kultúrközpontok, legyenek azok egyetem vagy egyéb kultúrintézmény körül kiépültek, mozdonyszerepet játszanak az értelmiségi életben, a művészeti innovációban és a leendő vezető réteg kitermelésében.

Ha összehasonlítjuk a második bécsi döntést megelőző évek romániai magyar kulturális életét az 1990-ben létezővel, nagyon elszomorító képet kapunk.

Kilencven év idegen uralom, köztük negyvenkét év kommunizmus és húsz év tranzitdemokrácia alaposan megtépázta a hajdani domináns magyar kultúrát.

Szerdán délután gyalogosan indultam a belváros irányába. Kellemes és barátságos idő volt, mondhatni sétára való, ezen túlmenően pedig kíváncsi voltam, hogy milyen stádiumában tart a Pécskai út elején levő bevásárló-központ építése.

Pedig nem mentem messzire, talán csak a szomszéd utcáig, a legközelebbi hipermarketig, talán átfutottam távirányító segítségével a kereskedelmi tévécsatornák kínálatát, megnéztem az esti híreket, belehallgattam a népszerű rádióműsorokba, hírportálokat nézegettem, elmosolyogtam a kezet rázó markótőkésen, vagy elolvastam a héten diplomáciai zűrbe keveredő mindenható miniszterelnök véleményét kis magyar hazánk ilyen-olyan ügyeiről.

Legalábbis megszorongatjuk. Vagy valami hasonló. Mármint a gazdaságot, a politikát, a kiadásokat, a fölöslegesen kiabálókat, a próbálkozókat, az egységkovácsolókat, az ezt ellenzőket, a vészmadarakat, az elnököt meg a miniszterelnököt, a kihívókat, a nacionalistákat és a túlautonóm hangulatúakat.

Adva van egy aprócska állam. Nincs messze tőlünk, bár sokat himbálóznánk a balkáni utakon, amíg eljutnánk odáig. Periférikus terület, reménytelen gazdasági helyzettel, instabil belpolitikával, eleve kiszolgáltatva a nagyhatalmi ambícióknak.

Meglepően hasonló hatást keltett a magyar és román fél között a vasárnap hajnalban elkövetett gyilkosság. A halott vére egy táplálás után ordító termékeny neorasszista talajra hullott és pár nap alatt sok tízezer emberrel bővülhetett a szélsőbb jobboldali beállítottságúak száma.

Nem tudom miért gondoltam úgy hétfőn kora este, hogy villamossal megyek haza. Elhibázott ötlet volt a részemről, bár eredetileg úgy gondoltam, hogy jobb lesz zötykölődni egy kicsit hazafelé, ha már amúgy is gyalog érkeztem a belvárosba.

Nemrég egy gondolatsoromban azt írtam, hogy csak abban az esetben tudom elképzelni a Markó-Tőkés találkozó harmadik kiírását, ha az RMDSZ-nek nem lesz más választása. Arra következtetésre jutottam, hogy az elmúlt  két forduló keserű tapasztalatai, valamint Tőkés kétszeri hirtelen (és következetesen meg nem magyarázott) visszavonulása miatt az RMDSZ vezetősége annak ellenére nem ül majd újból asztalhoz, hogy a rommagyar kérdés ezt kívánja.

Másfél hónap telt el a november végi választások óta. Másfél hónap, amely elméleti szinten már válaszokat kellett volna adjon a leendő hatalom felépítésének kérdéseire, választ arra, hogy ki, hogyan és miért fog vezetni minket, az istenadta népet, akinek érdekében és boldogulásáért élnek-halnak választott parlamentereink.

Amíg Mirek Topolanek cseh kormányfő és január 1-től a EU soros elnökségét betöltő Csehország egyik fő vezetője az oroszokat fenyegeti a már-már túllihegett gázproblémák kapcsán és Közép, valamint Kelet-Európában fagyhalállal fenyegetik a békés lakosságot, a romániai média jelentős része azzal van elfoglalva, hogy a fő állami tisztségek milyen arányban lesznek elosztva a koalícióra lépett pártok között és ki lesz a prefektus a különböző megyékben.