Gondolatok a határról innen
Jártam a Balkánon
Szombat, 2009. március 07., 02.08
Pedig nem mentem messzire, talán csak a szomszéd utcáig, a legközelebbi hipermarketig, talán átfutottam távirányító segítségével a kereskedelmi tévécsatornák kínálatát, megnéztem az esti híreket, belehallgattam a népszerű rádióműsorokba, hírportálokat nézegettem, elmosolyogtam a kezet rázó markótőkésen, vagy elolvastam a héten diplomáciai zűrbe keveredő mindenható miniszterelnök véleményét kis magyar hazánk ilyen-olyan ügyeiről. Balkán forever kedves Olvasók, a Balkán keletről jön, de Pest alatt kezdődik, bár az az érzésem a széles sugárutak miatt könnyen behatol a főváros centrumáig, megáll a Duna-parton, és beleköp a vízbe.
A szomszéd utcában talán gyerekek szidják egymást, hangosan szóló, kissé törökös dallamon muzsikáló mobiltelefonnal szállnak fel a villamosra, miközben olyan lazák, hogy csak a bőrük tartja őket össze. Az autós megáll a pirosnál, lehúzza az ablakot, kidobja a cigisdobozt, és értetlenkedve bámul rám, amikor én értetlenkedve bámulok rá. Eközben nem hagynak leszállni, nem hagynak felszállni, az egyik szomszéd valamiért nem hajlandó takarítani a háza előtt, biztosan tetszik neki a szemét, jól áll az ott, változatossá teszi a tájat. A boltban az egyik néni szerint nekem nem lehet előnyöm, hiába állok tíz perce a sorban, ő megkerüli a pultot, az eladó pedig szemrebbenés nélkül kiszolgálja. Valószínűleg siet haza, meg kell hogy nézze saját proli műsorát, amelyben ármánykodnak, megcsalnak és főzöcskéznek, nekem pedig igenis meg KELL értenem a helyzetet. A reggeli műsorban beleröfögnek a mikrofonba, idegesítő módon hahotáznak, sikamlós vicceket mesélnek főműsoridőben, nem lehet elég korán elrontani a gyereket.
Mi pedig csodálkozunk.
Csodálkozunk azon, hogy a rommagyar vezetők egy része szerint minden rendben, a másik része szerint egyáltalán nem, egyesek összefognak, mások kiválnak és kijelentik azt, hogy ők az összeborulásban nem vehetnek részt, mivel állítólag a rommagyar népet képviselik. Kicsit délkeletről fúj a szél, amikor egyesek leváltanák ugyan a bajuszos elnököt, de az arra utal, hogy akinek ő nem tetszik, alapítson más pártot. Ja, és állítólag ők a választás szabadsága.
Azon is csodálkozunk, hogy állami tisztségviselőink ellepték a Kárpát-kanyar belső vonalát, állítólag emberemlékezet óta nem volt ilyen. Mindenféle jót ígérnek, fejlesztést és pozitív diszkriminációt, mosolyognak és kezet ráznak, pedig egyszerűen csak az általuk nagyobbnak vélt rossz elől menekülnek, nem hisznek saját alkotmányuk első fejezetének első paragrafusában. Már-már látom Boszporusz partját, érzem a bolgárokkal visszafizettetett eurómilliókat.
Hajlamosak vagyunk azon is csodálkozni, hogy vannak állami vezetők, akik még mindig Trianon előtt képzelik magukat, mivel az egész régiónak nagy EU-s pénzeket akarnak leakasztani, mások helyett beszélnek, tartják a markukat, pedig a gazdasági helyzet miatt nagyrészt az ő „böszmeségük” a hibás. A többi (régió) ország nem érti, mi van, az EU pedig nem tölti feneketlen hordóba euróit. Népszerű és fiatalos afro-amerikai elnökünk pedig negatív példaként emlegeti a kis magyar hazát – néha nem értem, hogy lehetett ennyire lezülleszteni azt.
A dél-keleti szél pedig fujdogál, behatol nyitott ablakainkon, simogatja arcunkat, eljut meglepően távoli vidékekre, a Duna és a Moldva partjára, régi városok kövezett utcáira, de nem érhet el a brandenburgi kapuig, Ille de France-ig, a Trafalgari ütközetről elnevezett térig. Nem lehet, nem szabad eljutnia odáig, nekünk kell felfognunk, elviselnünk és megfékeznünk azt, mint egykoron a pogányokat a Kárpátok lejtőin.
Nyugati Jelen. 2009. szeptember 11.
Gondolatok a határról innen
Történelemszemléletünk oldalai
LEHOCZKY ATTILA
A köztudatban sok hibás és felnagyított kép él a magya¬rok Kárpát-medencei múltjá¬val, európai történelemben játszott szerepével kapcsolat¬ban. Ennek a mostani áldat¬lan állapot csak az egyik oka, alapjait viszont jóval koráb¬ban, a XVIII. század második felében kialakult, de főleg a XIX. században domináló ro¬mantikus történelemszemlé¬letben kell keresni. Akkoriban az osztrák dominancia miatt kellett dicsőséges múltat és dicsőséges vezetőket találni, mivel ezek alapját képezték annak a politikai harcnak, amit a részleges vagy teljes önállóság eléréséért folyta¬tott az akkori elit. Ezen harc¬kényszer annak ellenére megmaradt (bár erejéből so kat vesztett), hogy a kissé fu¬rán összetákolt, Osztrák-Ma¬gyar Monarchia néven futó kvázi-önállóság teljesítette a politikai álmok nagy részét. A magyarság egy része ezen dualista állam megvalósulá¬sa után is elnyomva érezte magát a „sógorokkal" szem¬ben, amire csak rátettek egy lapáttal a császár-király kü¬lönleges (inkább az osztrá¬koknak kedvező) jogkörei, a külügy- és hadügy vezeté¬sében lévő osztrák dominan¬cia, és nem utolsósorban a közös hadsereg német ve¬zényleti nyelve. Így a roman¬tikus történelemszemlélet alapjaiban nem változott, a kor nagy történelmi és iro¬dalom-történeti munkáiban ezek dominálnak.
Évtizedeknek kellett volna eltelniük ahhoz, hogy a tu¬dományos kutatás, az adatok szakszerű elemzése és a le véltári anyagok korhű meg¬közelítései meghozzák azt a mentalitásbeli változást, amely a reálisabb magyar tör¬ténelemszemlélet kialakulá¬sát eredményezhette volna. Nehéz volt a szittya hangu¬laton, a magyar kalandozó csapatoktól rettegő Európa el¬képzelésén vagy az agyondi¬csőített Szent Istvánokon vagy Mátyás királyokon túl¬lépni és reálisabb képet köz¬vetíteni, kezdetben az amúgy szintén gyanús finn-ugor származás-elmélet is elve¬tendő és „halbűzös" volt. Ha nincs Trianon, talán hama¬rabb bekövetkezik a menta¬litásbeli változás, de az 1919-20-as kataklizma logikus mó¬don elodázta ennek megva¬lósulását. A nemzeti újjáépí¬tés került az első helyre a trianoni Magyarország és a határon kívülre került nép¬töredékek között is, ez pedig a romantikus történelem¬szemlélet továbbélését ered¬ményezte. A második világ¬háborúba sodródott ország, az iszonyatos emberveszte¬ségek és anyagi károk ismé¬telten hatalmas csapást je¬lentettek, de ennek okai kö¬zött pont úgy meg lehet ta¬lálni a hibás történelmi tu¬datból fakadó hibás politikai elképzeléseket és külügyi tet¬teket, mint ahogy az első vi¬lágháború esetében is.
Az 1945 után kiépülő, ma¬terialista világnézeten alapu¬ló köztes- és kelet-európai kommunizmusok zárójelbe tették ugyan a történelmi ro¬mantikát, de ugyanazzal a lendülettél átestek a ló másik oldalára. A központi téma az osztályharc lett, és olyan események és személyisé¬gek kerültek ki a történelmi munkákból, akiknek ott lett volna a helyük. A kommu¬nistákat és elveiket szeren¬csére maga a történelem küldte a süllyesztőbe, utánuk pedig bábeli zűrzavar alakult ki a magyar történelemszem¬léletben: egyesek visszatér¬tek Csaba királyfikhoz és a leányt mentő Szent Lászlók¬hoz, mások igyekeztek fenn¬tartani egy letisztázott ma¬terialista nézetet, megint mások a középutat szerették volna megtalálni, és kritiká¬val szemlélték az adatokat. Ez a „harc" a mai napig nem ért véget, és véleményem szerint hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy va¬lamennyien magunkévá te¬gyük a reálisabb szemléletet.
A legnagyobb bajt pedig az jelenti, ha a romantikus néze¬tek politikai töltetet kapnak, ezt manapság a rommagyar köz¬életben is meg lehet figyelni.
Sokan felszisszennek,ami¬kor politikusaink azt állítják, hogy kis nemzet vagyunk, és merjünk kicsik lenni. Jóma¬gam ezt azzal egészíteném ki, hogy merjünk reálisak is lenni, találjuk meg helyünket és lehetőségeinket a világban, mert a hátrafele nyilazó ősök és Mátyás király állam¬kasszát felemésztő Fekete Serege nekünk már nem segít. Talán a nemzetet kell (újjá)építeni ahhoz, hogy ha¬tással tudjunk lenni Köztes-Európa politikai viszonyaira.
Nyugati Jelen. 2009. szeptember 18.
– „Uram Isten és Szent László" Mint oroszlán, ví a székely, Megszorítva, nem megtörve... –
(AranyJános, Szent László-legenda)
A lónak háta is van, nemcsak két oldala
RÉHON JÓZSEF
„Nehéz volt a szittya hangulaton, a magyar kalandozó csapatoktól rettegő Európa elképzelésen vagy az agyondicsőített Szentistvánokon vagy Mátyás királyokon túllépni, és reálisabb képet közvetíteni; kezdet¬ben az amúgy szintén gyanús finn-ugor származáselmélet is elvetendő és "halbűzös " volt. "(NyugatiJelen, 2009. szeptember 11., Történelem¬szemléletünk oldalai)
Szent Istvánokon?
Mátyás királyokon?
Mi történne, ha le merném írni - nem hasonlatként - a következő mondatot?
- Nehéz volt az alkimista varázs¬latokon, az európai értékűeknek mondott magyar feltalálókon, vagy az agyondicsőített Winkler Lajoso¬kon, Szent-Györgyi Alberteken túl¬lépni, és reálisabb képet közvetíteni a magyar kémia lehetőségeiről.
Winkler Lajosokon...
Szent-Györgyi Alberteken... Mi történne?
A még élő, a Bolyai Egyetem Kémia Karán 1954-ben diplomá¬zott 25 évfolyamtársam, egykori ta¬náraim biztatására kitépnék kezem¬ből a nehezen megszerzett vörös (érdem) diplomámat, s darabokra tépnék.
De hát, hogyan is merném ezt a mondatot leírni?
Kémiatanár voltam, nem vitat¬kozhatok a történelem, még csak a magyar történelem ügyében sem.
Nem is teszem számos, főleg szubjektív okból kifolyólag.
Csak a Nyugati Jelen olvasóinak hívnám fel a figyelmét.
Voltak a magyar történelemben Csák Máték, talán Kun Bélák és Szálasi Ferencek is.
De!
I. István csak egy volt!
Hogy szent volt-e, az más kérdés.
Sajnos Mátyás királyok, legalább¬is Hunyadi János második fiához, az 1443-ban Kolozsvárott született¬hez foghatók sem voltak.
A kémia területén a papír és a nyomdafesték tűrőképessége ki¬sebb, mint a történelmi jelenségek értelmezési világában.
De ami sok, az sok!
Tudom, az a magyar történelem, amit nekem tanítottak, nem volt men¬tes a romantikától, a legendáktól sem, de soha sem állították nekünk, hogy Csaba királyfi csillagösvénye valóság. Szent László „csodatevéseit" is a legendák világába sorolták.
Tanítják-e ma Aradon diákjaink¬nak a magyar történelmet?
Ha igen, akkor mit?
Es hogyan?
Nem tudom, örüljek-e vagy saj¬náljam, hogy ebbe nekem az ég egy világon semmi beleszólásom nincs.
Nyugati Jelen. 2009. szeptember 18.
Gondolatok a határról innen
Történelemszemléletünk oldalai. A romániai magyarság helyzete
LEHOCZKY ATTILA
Romantikus és a realitás¬tól messze elrugaszkodott történelmi hagyományokat rommagyar közegünkben is bőven lehet találni, legyen szó politikáról, annak ideo¬lógiáiról, közéletről, egyházi hagyományokról vagy szinte bármi egyébről. Erdély min¬dig is rendelkezett saját ön¬tudattal, ennek körülmé¬nyeit a honfoglalástól folya¬matosan végig lehet követ¬ni, bár konkrét töltetet csak a török korban vállalt szerepe és a reformációhoz való hoz¬zájárulása adott neki. Ezen túlmenően lényeges körül¬ménynek számít az is, hogy az itt élő négy nagyobb (ma¬gyar, román, szász és szé¬kely) és több kis nép általá¬ban békében voltak, kiegé¬szítették egymás tevékeny¬ségét és így alkottak egy olyan egészet és közeget, amelyet a Zámi-szoroson vagy a Királyhágón túl nem mindig értettek meg.
Talán erős fogalmazás, de úgy gondolom, hogy az er¬délyiséget, mint tudatot, an¬nak vallói mindig többre ér¬tékelték egy átlag magyar tudatnál.
A szászok kiválása, majd kitelepülése, a románság számának Kárpátokon túlról érkező „erősítése" miatt a magyarság az egyedüli nagyobb, nem államalkotó nemzeti csoport maradt Er¬délyben és az 1920-ban Ma¬gyarországtól Romániához került területeken. Emiatt különösen fontos maradt az erdélyi szellem ápolása, akár annak árán is, hogy ez a Bán¬ságban, Arad környékén és részben a Partiumban is a magyar kultúra sorvadásá¬hoz vezetett. Az erdélyi ma¬gyar szellem ápolói leg¬nagyobbrészt székelyföldi származásúak voltak, akik (mivel eleve egy etnikailag tiszta területről származtak), a népek békés egymás mel¬lett élésének tudatával nem voltak mindig megszokva (kivételek persze itt is voltak). A szellemi és politikai elitben idővel többségbe kerültek a székely származásúak, ez pedig lassan oda vezetett, hogy az erdélyi és általában véve rommagyar szellemiség átértékelődött, és egy szé¬kely-magyar szellemiség született belőle. Ez ellenté¬tekkel és meg nem értések¬kel is járt: a székelyföldiek nem mindig értik és nem mindig fogják fel az etnikai sokszínűség állapotát, az egymás mellett élés szük¬ségszerűségét, vagy azt, hogy a partiumi vagy bánsági magyarságnak saját túlélése érdekében kapcsolatot kell teremtenie, és össze kell dol¬goznia a többséggel. A szór¬ványban vagy általában a nem Székelyföldön élő ma¬gyarok viszont úgy érzik, hogy a székely származású politikusok nem törődnek velük, nem értik meg prob¬lémáikat, „más nyelvet beszélnek" a politikában és a közéletben egyaránt. En¬nek az ellentétnek az egyik lecsapódása az, hogy a Ma¬gyar Polgári Párt képtelen volt gyökeret ereszteni a szórványban és tulajdon¬képpeni szórványprogram¬mal nem is rendelkezik.
Kicsit körülnézve a törté¬nelmi hagyományokban, az is szembetűnik, hogy az au¬tonómia-kérdés meghatáro¬zó problémája a rommagyar¬ság teljes egészének, külö¬nösen a történelmi Erdély¬nek. Mohács előtt Erdélynek megvolt a maga kvázi-auto¬nómiája a Magyar Király¬ságon belül, külön királyi tisztviselő irányított vala¬mennyi itteni vármegyét. Erre az állapotra előbb az Erdélyi Fejedelemség másfél százados léte tett rá egy la¬páttal, majd az, hogy az oszt¬rák uralom alatt is megma¬radt a terület különállása, amikoris Erdély közvetlenül Bécs alá tartozott. Az 1867-es kiegyezés után közigazga¬tásilag Magyarországhoz csatolták a területet, az államférfiak pedig egyből megszüntették az itteni sokszázados szerveket (pél¬dául a székely és szász szé¬keket), és úgy kezelték az erdélyi vármegyéket, mint bármely másikat. Ezt sokan rossz szájízzel vették tudomásul, az autonómista hagyományokat pedig nem lehet egyből elfelejteni, azok annak ellenére megma¬radtak, hogy Erdély az elmúlt másfél évszázadban közpon¬ti irányítás (előbb Buda¬pest, majd Bukarest) alatt kényszerült élni. Autonómia szempontjából a legnagyobb veszélyt abban látom, ha az erdélyi magyarságnak csak egy része kapja azt meg, mivel ilyen formában csak a többi rommagyar kárára valósulhat meg. A személyi jellegű autonómia ennél jobb megoldás, de az állam¬igazgatás jelenlegi állása szerint megvalósíthatatlan.
Véleményem szerint ha¬marosan története egyik for¬dulópontjához érkezik a rommagyar társadalom: vagy képes felülemelkedni a történelmi hagyományokhoz köthető körülményeken, a "Székelyföld-Erdély többi része-Partium, Bánság és Máramaros közötti helyzet¬megítélési különbségeken, vagy lassú dezintegrálódás veheti kezdetét, és az könnyen vezethet bukáshoz. Sok kihívás érte ezen a vo¬nalon a rommagyarságot az elmúlt időben, de eddig még sikerült a következmé¬nyeket józan keretek között tartani.
Hiba lenne ezen keretet tovább szélesíteni, mert az – más esetek valamint a történelmi logika alapján – a vég kezdetét is jelentheti.
Krox, a hülyeségeit tartsa meg barátainak
A szerzővel is megbeszélte?
Kitünő cikkek. Köszönjük,hogy újra olvashatjuk a netten
I.
Nyugati Jelen, 2009. július 3., 2.
Még egyetemista voltam, amikor egy kolozsvári tanár azt állította egyik előadásán, hogy 1920 után a Kárpát-meden¬cében a románok adták meg a legtöbb jogot a vagdalózásnál hozzájuk került magyaroknak. Furán néztünk egymásra csoporttársaimmal, egyrészt mert mindannyian hallottunk már a Kiáltó szóról, ismertük Reményik Sándor, Krenner Miklós és Ligeti Ernő munkás¬ságát, sőt a két világháború közötti Országos Magyar Párt ügyes-bajos dolgairól is hallottuk a fontosabbakat. El nem tudtuk képzelni, hogy a nagyromán és nacionál-kom¬munista Romániánál lehet-e rosszabb hely egy kisebbség számára, legalábbis a magát műveltnek tartó, nyugataspi¬ráns világban.
Néhányan utánanéztünk ezen állítás hátterének, és meglepő dolgokat találtunk a korabeli Csehszlovákia, Ju¬goszlávia és Ausztria kisebbségi politikájában. Olvastunk a betelepített csehekrőLTisóról, a délvidéki vérengzésekről, láttuk azt, hogy az l938 és 1945 között feltámadásnak induló Magyarország mennyire rosszat tett az egész helyzet¬nek, mennyire meggondolat¬lanul cselekedett, mintha nem számolt volna a valamilyen szinten látható háborús ve¬reséggel. Továbbá eszünkbe jutott, hogy nem tanultunk fel-és délvidéki, kárpátaljai és bur¬genlandi írókról, művészekről, 1920 után ezek mintha el¬tűntek volna (illetve nem je¬lentek meg) a figyelem fővo¬nalából. Amikor a középisko¬lát elvégeztük, a tizenkettedik osztályok magyar nyelv és iro¬dalom órán külön foglalkoztak az erdélyi magyar írók munkás¬ságával, ez ilyen formában azóta kikerült a tananyagból, beleágyazódva az egészbe. A transzszilvanizmus múló dolog lett, tagadásra is ítélve, mi pe dig csak saját érdeklődésből ismertünk néhányat a nem ro¬mániai kisebbségi magyar írók társaságából.
Szerintem valamilyen összekovácsoló erő szűnt meg az ilyen helyzetek miatt (is), töredezettnek látom a Kárpát¬medencében boldogulni pró¬báló nemzetet, főleg azért, mert a lélek kifejezéseiben, egymás problémáinak megismerésé¬ben jelentek meg hiányossá¬gok. Valamennyi csoport elbújt a maga új fészkének egy sar¬kába, felvette a kisebbségi lét miatt logikus konzervatív vo¬nulatot, és megpróbált a maga módján, saját erejéből egyez¬kedni az új urakkal. Nem látok, és nem láttunk konkrét, ered¬ményekben megnyilvánuló kapcsolatot közöttük, a kis ma¬gyar haza pedig a legtöbb eset¬ben csak ímmel-ámmal foglal¬kozott velük, de ő is csak külön-külön és nem együtt. Jellemző példa, hogy nemzeti érdekekre hivatkozva Magyarország soha nem használta ki helyzeti elő¬nyét a román—szlovák-ex-ju gó csoporttal szemben a mi ér¬dekünkben. Mindeközben a románok (talán saját frankofón hangulatuk miatt, talán azért, mert meg akartak felelni Nyugat-Európának), a többivel ellentétben tényleg adtak jo¬gokat nekünk, időben minden¬képpen többet, mint bármely másik (persze itt is voltak ki¬vételek).
1990 után a rövid neona¬cionalista hőzöngést leszá¬mítva Romániában lenyu¬godtak az események, eköz¬ben viszont a széteső Jugoszlá¬viában és Csehszlovákiában a bizonytalan politikai háttér miatt ismét megkergültek az emberek, sorra születtek a jog¬tipró intézkedések, a szerbek és szlovákok bizonytalannak érezték államukat, féltek, és emiatt az ottani kisebbségben találták meg a bűnbakot. Szlo¬vákiában olyan törvényeket hoztak és hoznak, amelyeket a királyi Romániában sem lett volna lehetséges, olyan embe¬rek diktálják a politikát, akik itt már rég politikai süllyesztőbe kerültek. Cseppet sem meg¬lepő, hogy a nyugodtan szeren¬csétlennek hívható magyar külpolitika sem a két világhá¬ború közötti, sem a mostani helyzetben nem tesz semmit, néhány sajtónyilatkozatot leszámítva. Szerintem a szlo¬vák, szerb és román politi¬kusoknak külön tanítják, ho¬gyan kell elbánni a magyar kül-politikusokkal, akik tényeg el¬játszották saját népük megvé¬dése érdekében fennálló azon csekély lehetőségeiket is, amelyeket megadott nekik a történelem. A mostani szlo¬vákiai probléma miatt is leg¬feljebb finom véleményeket fognak megfogalmazni, fel¬hívják majd a helyzettel fog¬lalkozó aktuális EU-politi¬kusokat,de képtelenek lesznek nyomást gyakorolni. Remé¬lem, nem lesz igazam.
Nincs közös fellépés, és saj¬nos, nem is látszik rá lehetőség.
Végezetül egy apróság: Bur¬genlandban, a mi általunk komoly nyugati népként elis¬mert osztrátok az elmúlt kilencven év alatt szép csendben és feltűnés nélkül beolvasztották az ottani magyarokat. Senki nem szólt semmit, kifejezetten jó munka volt Példát lehetne venni róluk.
II.
Nyugati Jelen, 2009. július 10., 2.
Ha valaki vagy valakik bármilyen típusú támadást kívánnak kezdeményezni egy demokratikus ország el¬len, akkor azt választási pe¬riódusban érdemes megten¬niük. Olyankor ugyanis az or¬szág vezetősége, az ellenzék, a lakosság, a gazdasági élet tényezői stb., mind maguk átmentésével vagy hatalom¬ra segítésével vannak elfog¬lalva, nincs idejük kifele te¬kinteni, könnyebben elsikla¬nak a súlyosabb problémák felett, ráadásul felelőtlenül ígérgetnek némi szavazat re¬ményében. Ez az állítás igaz az aprócska, csekély nemzet¬közi befolyással rendelkező országokra is, az adott ország régiós szintű vélt vagy valós ellenfelei használhatják ki ezen kedvező alkalmakat. Magyarország remek példa erre az áldatlan állapotra. Arrafele vagy hét éve állan¬dóan választási kampány fo¬lyik, egymásnak feszülnek a pártok, valamennyien ismer¬jük a vég nélküli politikai po¬lémiákat. Eközben az ország jobb esetben is csak stagnál, elsuhannak mellette a lehe¬tőségek, adósságokat halmoz fel gyerekeinek és unokái¬nak, a szomszédok pedig jót szórakoznak ezen a nem fel¬tétlenül új keletű magyar problémán. Véleményem szerint, egy magyar feltáma¬dástól tartó ukrán, román, szlovák, szerb politikusnak ez maga a paradicsom, ennél jobb nem is lehetne, sőt ha én a helyükben lennék, még szítanám is a magyar-ma¬gyar ellentétet. Mindeközben az osztozkodás után ha¬táron túlra került magyaro¬kért nem áll ki megfelelően az anyaország, egyrészt, mert két veszekedés és szétverem Budapestet között nem ér rá, másrészt, mert saját zűrjei miatt elvesztette külpolitikai súlyát. Gyakorlatilag 2002 óta nincs elképzelés az el¬szakított magyarok erősíté¬sére, sőt az akkor meglévőeket anyagi és egyéb okok miatt részben leépítették, nem kis haragot és kárörömöt okozva.
De most talán pislákol va¬lami az alagút végén, bár nem szabad túl hamar örülni neki. Valami négypárti egyeztetésről suttog a média, mintha az ellenfelek le akar¬nának ülni, hogy megvitas¬sák a felvidéki magyarok ügyét. Önmagában is nagy dolog, hogy le akarnak ülni, sőt az is, hogy találtak egy ügyet, amiben úgy tűnik, egyet akarnak érteni, bár jó¬magam félek attól, hogy eb¬ben az esetben is hozni fog¬ják saját formájukat és párt¬jaiknak álláspontját. De leg¬alább próbálkoznak. Meg kellene simogatni a buksi¬jukat.
Az utópia és a szép álmok kategóriájába tartozik, hogy az RMDSZ, MPP, EMNT, SZNT vagy a vajdasági és kár¬pátaljai pártok és civilszerve¬zetek is csatlakozzanak az ügyhöz, ezáltal nemzetibb szintre vigyék a kezdemé¬nyezést (emiatt valamennyi szervezetnek gondjai lenné¬nek otthon, cserébe a kiállás hozna egy-két pluszszavaza¬tot a konyhára). Az pedig még nagyobb álom, hogy a nyugati magyarság meg¬felelő lobbijával közbenjárjon az EU döntéshozó és végre¬hajtó szerveinél, hogy azok változtassák meg passzív hozzáállásukat a szlovák nyelvtörvénnyel kapcsolat¬ban. Vannak a világon nem¬zetek, amelyek így tenné¬nek. A közös fellépésnek leg¬alább az utópiája adassék meg,a mostani kismagyar vi¬szonyokban ez is eredmény lenne.
A szlovák nyelvtörvény¬kísérlet egy jó kis vicc a nem¬zetek Európájának haldoklá¬sa során, nem is értem, hogy gondolhatták ezt komolyan 2009-ben. Nem hinném, hogy nem számítottak heves tiltakozásokra, nem hinném, hogy nem voltak tisztában azzal, hogy az EU szervei elé kerül az ügy. Nem hinném, hogy nem tudatosították azt, hogy ezzel csak aláássák or¬száguk megítélését. Nem hinném, hogy ők nem meg¬osztottak egymás közt, akár ezen kérdés okán is. Szerin¬tem, meg kellene keresni megosztottságukat, ki kel¬lene használni azt. Az olyan békülékeny nyilatkozatokkal, amelyeket a magyarországi politikum az elmúlt héten tett irányukba az üggyel kap¬csolatban, nem biztos, hogy eredményt lehet elérni.
A felvidéki magyarok ügye egy vizsga. Vizsga a nemzet számára, vizsga Magyaror¬szág számára, hiszen kiderül¬het, mekkora súlya is van az országnak.
III.
Nyugati Jelen, 2009. július 15., 2.
Az elmúlt héten két olyan esemény is történt, ami azt jelzi, hogy elmozdult a holt¬pontról a legnagyobbrészt iszapos állóvízben lévő nem¬zeti eszme. Ezt két esemény, a szlovákiai nyelvkorlátozási törvények, illetve a Magyar Gárda újjáalakulása váltotta ki. Elmúlt két írásomban a délvidéki magyarságot érin¬tő kérdéseket vetettem fel, ebben a Gárda problémáiról, illetve annak hatásáról kívá¬nok véleményt írni.
A Gárda betiltása kétség¬kívül hibás döntés volt. Meg lehetett azt indokolni külön¬böző törvénypasszusokkal, nemzetközi szerződésekkel, sőt akár az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatával és a Helsinki Értekezlet dönté¬seivel is, bőven lehetett ki¬fogásokat és miérteket talál ni. A döntéshozók figyelem¬be vették a Gárda nemzet¬közi megítélését, annak ügyes-bajos dolgait, de tet¬tükben egészen biztosan bel¬politikai érdekek is szerepet játszottak.
A gárdisták Kárpát-meden¬cei nem magyar megítélése nyilván a lehető legrosszabb. Gondolkozzunk az ő fejükkel: 1918-20-ban létrehozták államukat, egyesítették nemzetük jelentős részét közös határokon belül. Pár évtized alatt ezt konszolidál¬ták, túléltették megannyi po¬litikai zűrzavaron, háborún és különböző diktatúrákon át, igazodtak a mindenkori eu¬rópai hangulathoz, ha kellett kommunisták, ha kellett demokraták voltak az állam¬határok fenntartása érdeké¬ben. A magyarok nemzettu¬data eközben (köszönhetően 40 évnyi kommunista agymosásnak) porladni indult, de fennmaradt egy jól látható kisebbség, amit bárhogy is hívunk (nemzeti mozgalom¬nak, önvédelmi szervezetnek, vágy gárdának) a lényeg ugyanaz. A jelenlegi ilyen szervezet erősödőben van, hangoztatja a szokásos min¬dent visszát, politikai képvi¬selettel rendelkezik (Jobbik) és félkatonai formát ölt! Az ő szempontjukból minél koráb¬ban fel kell ezt számolni, mi¬előtt még túl népszerű lesz, mielőtt még túlságosan meg¬erősödik. Megfelelő indokot , találni nem esik nehezükre: ezt jelenleg a Gárda rasszista voltában és nem európai stílusában vélik felfedezni.
A magyar állami politika szempontjából is rossz ez a Gárda, hiszen lehetőséget ad egy párton felüli (vagy lega¬lábbis alternatív) politikai mozgalomra, megpróbálja
orvosolni a magyar állami szervek által megoldatlan ügyeket (lásd rendteremtés a vegyes lakosságú települé¬seken) és vonzó retorikával rendelkezik. Ezenfelül a Gárda miatt állandóan le¬szólják őket magasabb euró¬pai fórumokról, sőt talán at¬tól is félhetnek, hogy épp a Gárda jelenléte miatt nem tudják megfelelően védeni a határon túlra taszított ma¬gyarokat. Mindezért egy el¬hamarkodott döntéssel fel¬oszlatják azt, és nem veszik észre, hogy ezzel csak áldo¬zatot csináltak belőlük, ismé¬telten nemzetietlenek és ha¬zaárulók lettek a lakosság jelentős részének szemében, és mindent összevetve a bí¬rósági döntés többet hasz¬nálhat a Gárdának, mint amennyit ártott.
A Gárda pedig tovább él, hangoztatja a 90 éve jól ismert rigmusokat, keze pedig egyre tovább ér el, egy¬ségei megalakultak Székely¬földön is (hallottunk már a Székely Gárdáról is) és biztos vagyok benne, hogy Délvi¬déken és Felvidéken is van¬nak olyan emberek, akik lel¬kesen szervezik az ottani
csoportot. A Gárdából moz¬galom lett, több kritikus a nemzeti ébredés egy lehető¬ségét látja bennük, akár azt is mondhatnánk, hogy az összefogás utópiája hajszállal közelebb került hozzánk.
Ne felejtsük azonban el, hogy egy lehetséges magyar ébredést (vagy annak igé¬nyét) a környéken senki sem fogja jó szemmel nézni, és minél inkább ébred a ma¬gyar, annál inkább tolódik majd jobbra a körülöttünk élő más nemzetek politikai hoz¬záállása. Ez összetűzésekre adhat okot, és ezeknek min¬dig a határon túlra került ma¬gyarság issza meg a levét. Nemzetközi szempontból pedig egyelőre a Monarchia utódállamainak lesz igazuk, mivel egy esetleges magyar ébredés a fennálló európai status quót fenyegeti. Mind¬ezek ellenére meg kell pró¬bálni az ébredés felé való el¬mozdulást.
Jómagam csak remélem, hogy a nagy európaiságuk mellett azt is észreveszik, hogy már kilencven éve fennáll egy megoldatlan politikai probléma Közép-Európában.
Keves Attila,kérem hagyja figyelmen kívül az Önt ócsárló,repedt sarkú ,levitézlett gyászhuszárok piszkálódásait.Hadd rotyogjonak saját levükben.
Az előfizető olvasók várjuk írásait.
A szerző kiszállt a nyilvánosságból.
Legújabb szóhalmazát már nem olvashatják a netfogyasztók, mert föltörték a lelkét. A lapolvasókat sajnos ezután sem kíméli.
A szerző,(aki unokám lehetne), fiatalos hévvel vagdalkozik, és eközben időnként sebeket is ejt. Ez nem baj, arra való a kard, hogy szúrjon-vágjon. Nagyobb baj az, hogy nem tud időt szakítani „Az aradi utcanevek változásai” c. kiadványa iránti olthatatlan igényem kielégítésére. :-))
Különben ez régi téma a Ny.J. hasábjain, azonos vagy hasonló a bozgorozással (elnézést érte). Az ujság keretein belül másokat becsmérelni (nemzetiségi hovatartozás alapján) sértő lehet nagyon sok ember számára... Folytassam? az Udmr-ézés nem csak az rmdsz tagokat sérti meg, hanem talán mindent magyart.
Tehát felkérném a szerzőt: ne haragudjon és kérem szépen írja ki hogy romániai magyar! A nagy részünk akik az újságot olvassuk azok vagyunk. Köszönöm.
A baj nem is az újitással van, hanem hogy ez a szórövidités alatt bármit lehet érteni. Azokat akiket a szerző le rommagyarozott én hiteles romániai magyaroknak vélem, se romáknak, se román magyaroknak, se magyar románoknak, se magyar cigányoknak. Ha támadni akarja öket tegye meg másképp, hisz igy ez sértő sokak számára; nemkülönben számomra is.
N I -vel teljesen egyetertek.
Soha sem a szerző bántása vezérelt!!!
De ha már a felcím gondolatok, akkor én egy-egy gondolat érthető kifejtését várom el, és nem a gondolattalanság köré odahajigált szófűzéreket.
Ne bántsák a szerzőt, mert most már értelmesen, sőt helyes magyarsággal rója gondolatsorait. Most már csak a mondanivalóra és a romlogika mellőzésére kéne összpontostania. Meg mellőzni a hihetetlen slusszpoénokat.
Egyszeruen rom-agyù elkeseredett ujjitasvagy....vastagon becsodolve.
...Vagy netán romos állapotban leledző magyar.
Akárhogy is, nem szeretem ezt a rövidítésszót. Divatos, de sekélyes.
Aki kitalálta a rommagyart az olyanokra értette, akik román észjárás szerint élnek és dolgoznak, bár többnyire magyarul beszélnek.
Tényleg, Szerző szerint ki rommagyar?
Mert ha minden, önmagát magyarnak valló romániai magyarra érti, akkor kikérem magamnak.
A rommagyar mit jelent, roma magyart, illetve magyar cigányt? Vagy netalán román magyart, egy olyan magyart aki már nem is magyar, hanem román és talán még nyelvbotladozza a magyart. Nem tudom eldönteni.