Némi párhuzam
Adva van egy aprócska állam. Nincs messze tőlünk, bár sokat himbálóznánk a balkáni utakon, amíg eljutnánk odáig. Periférikus terület, reménytelen gazdasági helyzettel, instabil belpolitikával, eleve kiszolgáltatva a nagyhatalmi ambícióknak.
A léte nagyrészt az államalkotó nép nacionalizmusán, egy kisebbség kizárásán és a külföldi befektetéseken múlik. Lakosai még abban sem lehetnek biztosak, hogy létezik államuk, mivel a világ többi államának csak kb. 20%-a gondolja létezőnek, a többi ilyen-olyan megfontolásokból nem teljesen biztos, hogy népének többsége jogosan lengeti a fekete sasos zászlót. Egyetlen szerencséjük, hogy határosak egy velük szimpatizáló másik állammal, ahol a többséget szintén ugyanazok alkotják, mint az előbbiben, és akiknek van kijárata a jobb gazdasági helyzetet is megélt Adriai-tengerre.
Van továbbá egy aprócska régió, nem messze tőlünk, területileg nem sokkal kisebb az imént említettnél. Egyre simább utakon lehet eljutni oda, köszönhetően az onnan fővárosba költözött politikusoknak (na meg az útépítőknek is), szintén periférikus, mondhatni egy jobb sorsra érdemes kelet-európai, enyhén balkanizált állam belső nyelvi és kulturális perifériája. Remek hely, szép tájak, csobogó patakok és friss fenyőerdő-illat várja az oda érkezőket, nagyrészt hegyek közé van zárva, csakúgy mint a már említett balkánibb fekvésű másik. Lakossága állami szinten kisebbség, de tulajdonképpen nem is létezik, mivel azon ország amelynek része egyszerűen tagadja létét, konkrétan az Alkotmány 1. paragrafusában. Nekik is van zászlajuk, sőt himnuszuk is, gazdaságilag viszont nagyrészt padló a terület, egyetlen szerencséjük, hogy egy nem messze fekvő, a terület felett régebben őrködő, nagyhatalmi és kvázi-birodalmi hagyományokkal rendelkező állam csurrant-cseppent nekik némi támogatást, amire komoly szükség van.
Adva van egy aprócska balkáni állam, amely régebben periférikus része volt egy nagyobb (szintén nagyhatalmi hangulattal megáldott) államnak, amely lenézte és elnyomta őt a pánszlávizmus nevében, mivel nyelvi és kulturális szinten idegen volt számára. Nem teljesítette az ottani többségi lakosság minimális kéréseit sem, ennek ellenére mindenáron meg akarta tartani, háborúzott is érte, amelynek keretében összerúgta a port egy világméretű szuperhatalommal is. Vesztett és most el kell ismerje az elszakadást, még a nagy testvér sem segített.
Adva van továbbá a másik aprócska régió is, melynek lakosai régóta nem forgatnak fegyvert, nem kívánnak sem háborút, sem külföldi békefenntartókat. Rend és törvény útján akarnak célokat elérni, bár az államalkotó többség furának tartja próbálkozásaikat, egyrészt mert Alkotmányba ütköző dolgokat akarnak, másrészt mert ők a törvények alapján tulajdonképpen nem is léteznek. Szeretnének továbbá saját nyelvükön szólni a hivatalokban a saját maguk közül kiválasztott vezetőikhez, de a többségi nemzet a balkáni politikai hagyományok miatt ezt nem érti, úgy gondolja, hogy mindenhol az a főnök, aki a választásokat megnyerte. A helyi többség emiatt tiltakozó gyűléseket szervez, petíciókat fogalmaz meg, de kb. annyit érnek vele, mint a másik államban (kisebbség formájában) maradt régebbi államformáló többség: meghallgatják őket, bólogatnak, kedvesen integetnek és itt ki is merült az ügy. Talán az előbbieknek mégis több esélyük van, mivel EU-parlamenti képviselőik is vannak, Barroso bácsi pedig hosszú távon nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja őket.
A többség pedig az egyik esetben saját sorsán tanult, a másikban pedig legális kimagyarázás mellett nem akar tanulni az előbbi hibáiból. Kár az egész veszekedésért, mindössze csak nyugatra kellene tekinteni némi pozitív példa után. Máshol ez már rég nem téma, megoldották és elfelejtették. Félek viszont, hogy az egészből a legrosszabbul azok fognak járni, akik nagyrészt hasonlóak az említett régió többségi lakosaihoz, csak nem ott laknak, hanem szétszórva az ország többi területén.
Velük vajon mi lesz?
Engem a hét bármely napján megtalál a Csiky G I Cs-ban. Ha megkeres, kérem jelezzen előre a lehoczky_attila@freemail.hu címen és a megbeszélt napra viszek Önnek egy példányt.
Minden jót kíván
Lehoczky Attila
Kedves Lehoczky úr!
Még mindig kellene az utcanevek könyve. Kérem írja meg, hogy van-e számomra egy példány?
Üdv.: NJ
Szerintem megpróbálhatná a Nyugati Jelen a szerepcserét.
Írhatna a lapba hetente Murvai, és Attila átvállalhatná Miklós itteni szerepét.
nem veszi észre senki,hogy a Ny.Jelen csak ily módon akar Murvai esszéket közölni.Lehoczky Attila csak beépitett ügynök,egy provokatőr.
Tisztelt szerző!
Befejezésképpen:
Az enigmatikusan megfogalmazott „Székelyföld leírását” olvasva nem tudtam eldönteni, hogy a félrevezetés szándéka, vagy tudatlansága vezérelte lírai vénáját gondolatsora lepötyögtetésekor.
Ön ugyanis azt állítja, hogy: „Lakossága…tulajdonképpen nem is létezik, mivel azon ország amelynek része egyszerűen tagadja létét, konkrétan az Alkotmány 1. paragrafusában.”
Konkrétan átolvasva az Ön által megjelölt hivatkozást, még a sorok között sem leltem rá az Ön szavahihetőségét bizonyító tényre. Még áttételesen sem. Az alkotmány szövegében a román NÉP kifejezés található és sehol sincs hivatkozás a román NEMZETre. (például: Suveranitatea naţională aparţine poporului român…; Statul are ca fundament unitatea poporului român…)
Úgy tűnik, hogy tanulmányai során a nép és a nemzet fogalma közötti kapitális különbség valahogy elkerülték Önt.
Jóhiszeműségem szerint azonban, Ön azt sérelmezi, amit nagyon sokan mi is, hogy az alkotmány nem ismeri el magyar közösségünk államalkotó voltát, sőt sérelmezően Romániát nemzeti államként határozza meg. Ellenben létünk megtagadása és államalkotó voltunk el nem ismerése közötti különbség akkora, mint amekkora a fajtalankodás és a menyasszonyi csók között tátong. – hogy nemi párhuzammal éljek.
„…a terület felett régebben őrködő… állam csurrant-cseppent nekik némi támogatást, amire komoly szükség van.” – mondatából csak az utolsó négy szó fedi a valóságot, de az is lehet, hogy ismer olyan a titkosított hegyi ösvényeket, amelyek keresztül a (mostoha)anyaország táplálja a székelyföldi települések költségvetését.
Esetleg Ön az Rmdsz által patronált alapítványoknak juttatott magyar apanázsra gondol? Arra, amelyet pártpolitikai szempontok alapján (f)osztanak szét, s amelyet gazdasági fejlesztésekre nem, hanem csak a közösségi élet támogatására lehet felhasználni?
A csíksomlyói Szűz Mária óvja meg a székelységet attól, hogy csak ilyen támogatásban legyen része!
Jó lenne, a félreértések elkerülése végett, ha nevesítené a székelység alkotmányellenes követeléseit, valamint azokat a romániai törvényeket, amelyek tagadják a székelység/magyarság fizikai/szellemi létét.
Vagy csak az Önre jellemző „precíz” fogalmazás áldozatai vagyunk, azaz a mondatból kifelejtett egy aprócska szócskát, s a mondat helyesen így hangzik: „…az államalkotó többség furának tartja próbálkozásaikat, mert SZERINTÜK egyrészt Alkotmányba ütköző dolgokat akarnak, másrészt mert ők a törvények alapján tulajdonképpen nem is léteznek.”?
„Székelyföld közigazgatási autonómiáját! Miért? Mert 900 éves hagyománya van a székely autonómiának, s 900 éves tapasztalatunk, hogy ez szolgálta fennmaradásunkat, amiképpen – az európai gyakorlatnak megfelelően – a jövőben is ez fogja szolgálni.” –áll a Gyergyószentmiklóson 2005. február 12-én tartott Székely Nemzetgyűlés Határozatában.
Gyakran fellázadtak, ha úgy gondolták, hogy jogaik veszélyben forognak és ezáltal csorbulhat a közösség önrendelkezési joga. Az évszázadok folyamán sok véráldozatot hozott a határőr-székelység önszervezett belső életük védelméért.
Egy kalap alá venni, ”némi párhuzam” érdekében a kosovói, vérségi nemzetségekbe oszló, hagyományosan törzsekre tagolódó társadalmat,– amely még az utóbbi időben is erősen patriarchális jellegű volt, ahol elevenen élnek olyan ősi jogszokások, mint a vérbosszú, – a székely közösséggel, nagy bátorságra vall.
A kosovói albánok életét az 500 éves török uralom, míg a székelyégét az önként vállalt katonáskodás, a határőri szolgálat, s az ezért járó szabadságjogok gyakorlása nyomán létrejött önrendelkezés határozta meg.
Tulajdonképpen nem is az effajta a pontatlanságok tisztázása ad létjogosultságot hosszúra sikeredett írásomnak, hanem az Ön „félelmei”.
Az Ön félelmei miszerint a szórványban élők innák meg a levét a megátalkodott, fafejű székelyek autonómia „hőzöngéseinek”.
Tisztelt doktorandus úr! Azt hiszem, hogy aki így ismeri/gondolkozik a kisebbségi autonómia fogalmairól, mint Ön, annak nem kötelező megosztania másokkal is az erre vonatkozó gondolatsorait.
Se helye, se ideje nincs annak, hogy csillogtassam autonómia ismereteim és ezért erről csak annyit, hogy a háromszintű, mindenki által elfogadott autonómia modell két formáját/szintjét, azaz a kulturális, illetve a területi autonómiát külön-külön, párhuzamosan, vagy egymás után is fel lehet építeni, sőt még működtetni is. Az egyik nem gátolja a másik megvalósítását, sőt egymást erősítik.
Egy jogállamban a területi önrendelkezés léte nem sújthatja a közösség abban nem részesülő tagjait. Viszont az első csak jogállami keretek között valósulhat meg, sőt annak egyik próbaköve.
Ezért az Ön publikus „félelme” és sejtelmes kérdése „vajon mi lesz velük” rendkívül veszélyes, mert a közösségünk politikában kevésbé jártas tagjait elbizonytalanítja, (elvégre egy tanárember véleménye) sőt autonómiaellenes hangulatra bíztatja. Pedig értük van. Még termékeny választási lozinka is volt: együtt az autonómiáért!
A szerző oklulására (is):
„Gyalázatos az a rendszer, ahol diplomát szerezni pénz kérdése”
Beszélgetés (a Kisjenőn született) Vida Gábor íróval, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztőjével
http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/categ_id/3
Egy részlet az interjúból:
– A ’90-es évek elején a román állam és az egyetem is összeomlott, bizonyos ideig minden autoritás megszűnt. Anarchia volt. A tanárok többsége nem a tanítással volt elfoglalva abban az időszakban: egyesek a nyugdíjazásukat intézték, mások inkább azt próbálták pótolni, amitől a ’80-as évek bornírt diktatúrája megfosztotta. A ’80-as években a román állam teljességében meg akarta szüntetni a magyar nyelvű humán kultúrát. 1990-ben, a totalitárius állam összeomlásával ismét lehetőség nyílt arra, hogy a magyar nyelven elmondható humán kultúra teret kapjon. A bölcsészkaron, ahol én végeztem, a nálam pár évvel idősebb generáció tagjai közül néhány embert meghívtak, hogy legyenek „tanarak” (Cs. Gyimesi Éva szava). Szakemberhiány volt, ezek a személyek pedig doktoráltak, mászták az egyetemi szamárlétrát, és tanítani próbálták azokat, akik éppen bekerültek a rendszerbe. Nagyrészüknek ugyanolyan „mezei diplomája” volt, mint amilyet én kaptam egy-két év múlva. Abban az időszakban nem csak a diákok, de az egyetemi oktatók száma is ugrásszerűen megnőtt. Többségük autodidakta volt, ami nem baj, viszont ugyanolyan torz és hiányos intézményt hoztak létre, mint amilyenben ők is felnőttek. A fiatalok később elindultak doktorálni Nyugatra, olyan ígérettel, hogy kell a jól képzett szakember. Amikor néhányuk bölcsészdoktorként hazajött, azt látta, hogy mehet falura vagy titkárnőnek, ugyanis mindenhova jól képzett szakember kellett... Legtöbbjük sosem jött haza, és nem is fog, nincs hova. A komoly szakemberek megpróbáltak utánajárni mindannak, ami a szakmájukban történt, ott ahol ennek politikai és rendőri akadálya nem volt. Egyesek éltek a lehetőséggel, hogy végre külföldre mehetnek, mások pedig örültek, hogy semmit nem kell csinálni.
Ma van a holnap tegnapja
Tisztelt szerző!
Folytatnám.
Az Európai Parlament február 5-én minimális szavazattöbbséggel ugyan, de úgy foglalt állást, hogy Kosovo függetlenségét helyes lenne elismerniük azoknak az uniós tagállamoknak is, amelyek ezt eddig nem tették meg. Az ülésen, Sógor Csaba annak a reményének adott hangot, hogy nemsokára meg fog valósulni Kosovo területén a szerb kisebbség kulturális és területi autonómiája.
Egyébként a függetlenség története 1989-re nyúlik vissza.
Slobodan Milošević, a szerb nacionalista érzelmekre építve módszeresen lebontotta a tartomány korábbi autonómiáját, és szerb közigazgatást vezetett be a tartományban. Az albánok felkelésekkel válaszoltak, a jugó hadsereg bevonult a térségbe, felszámolták a helyi nemzetgyűlést, és bezárták az albán nyelvű tanintézeteket. Ezért az albánok létrehozták a saját iskolarendszerüket, amely része volt annak a folyamatnak, minek nyomán kialakult a kettős (albán/szerb) társadalmi rendszer Kosovóban.
Ibrahim Rugova vezetése alatt a kosovói albánok békés tiltakozásokba kezdtek a tartomány autonómiájának visszaszerzéséért. 1991 szeptemberében titkos népszavazáson a kosovóiak a függetlenség mellett döntöttek, és október 19-én kikiáltották a független Kosovót, melyet akkor kizárólag csak Albánia ismert el.
Karácsony előestjén Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Macedónia valamint Kosovo hivatalos nemzetközi elismerésükért folyamodtak az EK-hez.
Mivel a nemzetközi közösség nem volt hajlandó a daytoni béketárgyalásokon Kosovo ügyével foglalkozni Rugova radikális ellenfelei, akik szerint a békés út nem vezethet eredményre, megerősödtek. Megalakult az UCK, a Kosovói Felszabadítási Hadsereg. A tartomány feletti hatalom visszaszerzésére irányuló, atrocitásokkal és menekülthullámmal járó, szerb próbálkozások 1998-ra nagy nemzetközi nyilvánosságot kaptak. Aztán bekövetkezett a megegyezésre képtelen Szerbia NATO bombázása és 1999 óta a tartomány ENSZ felügyelet alatt áll, amelynek biztonságát a KFOR csapatok próbálják biztosítani.
Hogy mennyire csak a kis népek akaratától függ saját sorsuk vezérlése, arra, íme, egy példa: 2004 decemberében,– tehát négy évvel megelőzve az egyoldalú függetlenség kikiáltását – nem akárhol, hanem a hágai ENSZ-bíróság akkori új internetes oldalán Koszovó már független államként szerepel. A honlapon megjelenő térképen teljesen átrajzolták az akkori balkáni határokat. Szerbia esetében például nemcsak Koszovó, hanem a Vajdaság is önálló országként látható. A belgrádi Nacional cikkírója szerint nem véletlen hibáról volt szó, hanem arról, hogy a bíróság így kívánta előrevetíteni a Balkán valódi jövőjét. És azt hiszem igaza volt. A malőr pikantériája, hogy az ENSZ közgyűlése a mai napig sem ismerte el Kosovo függetlenségét.
A kosovói helyzetről tudnia kell, hogy ott még mindig gerillaháború folyik, ott íratlan törvényereje van még mindig a vérbosszú intézményének. A türelmetlen szunnita többség szó szerint a földdel tette egyenlővé az ortodox templomok nagy részét.
A még meglévők épsége felett KFOR őrködnek.
Megjegyzendő, hogy a szerb hadsereg, amikor még tehette, előszeretettel lőtte ki a muzulmán kegyhelyeket.
Az esztelen rombolás mindkét esetben a közösségeket összetartó erő, a vallási felekezetek, megsemmisítését célozta meg.
Ezek ismeretében próbáljuk kibogozni az írása egyre simább utakon elérhető „fenyőerdő-illatú” régióról szóló titokzatos fejtegetéseit. Próbáljuk megtalálni a címben megelőlegezett „némi párhuzamokat”.
De erről majd holnap.
Tisztelt szerző!
Nagy felelőtlenség előzetes adatgyűjtés nélkül, felületes információkra támaszkodva ilyen kényes téma kijelentő mondatokban való taglalása.
Átgondolatlan megállapításai, hibás adatértelmezése, hanyag, zavaros fogalmazása sem tudják feledtetni mondanivalója sekélyességét, végkövetkeztetésének hamis voltát.
Írása tartalmi minőségének sem árhatott volna, ha akár csak az internet segítségével nézett volna Kosovo jogállását, társadalmi életét illető adatok után és ezek ismeretében allegóriázott volna Székelyfölddel.
Ön, kisebbségi történelemtanár létére magabiztosan kijelenti: „A léte (Kosovo) nagyrészt az államalkotó nép nacionalizmusán, egy kisebbség kizárásán és a külföldi befektetéseken múlik.” – ezt a megoldást javasolja a hazai államalkotó nemzetnek is?
A független Kosovót eddig 54 állam,(Tajvant nem számítva ide) köztük a 27-ből 22 EU-tagország ismerte el. A 141 még el nem ismerő ország eloszlása a következő: 28 állam még nem nyilatkozott, 7 állam még gondolkodik rajta, 2 megígérte és mindössze 43 állam tiltakozik ellene, formálisan hivatkozva az ENSZ Kis-Jugoszlávia területi szuverenitását garantáló 1244 számú BT határozatára.
Szerbián és Oroszországon kívül Ciprus, Görögország, Spanyolország, Szlovákia, Kína, Azerbajdzsán, Grúzia, Moldávia, Románia, stb. nem ismerik el. Vajon miért? Parlamentünk, kormányunk és tenger észünk szerint „veszélyes precedens” lenne ilyent tenni. Destabilizálna.
Visszatérve a meztelen aritmetikához: bármit osztunk, bármivel, sehogy sem jutunk az Ön által kb.-zett 20%-ra. A legközelebbi számszerű arány kb. 30%, de érdemes megjegyezni, hogy ezek a szinte egyharmadnyi „aprócskák” adják a dollárban kifejezett világhatalom több mint 75%-át. És ez már sokat változtat a leányzó fekvésén, akarom mondani Kosovo stabilitásán.
Késő van tanár úr. Engedelmével majd holnap folytatom.
ejnye ejnye fiuk, nektek mar semmi sem jo ? nem gondoljatok hogy magatokat kritizaljatok ?
Ha Lehoczky úr utána nézett volna annak, hogyan is vívta ki Koszovó a függetlenségét, és milyen állapotok uralkodnak most arrafelé, akkor eszébe sem jutna párhuzamot vonni a két ügy között.
Koszovót, Albániát, Székelyföldet stb. egy történelemtanár nem meri leírni?
Legközelebb írjon keresztrejtvényt, mert ha így folytatja, akkor még gyorsabban eltüntetnek innen.