Szerda, 2017. november 22., 16.52

Mert nincs halál...

Úgy esett, hogy nem olyan régen abba a kisvárosba kellett látogatnom, ahol kisgyermekkoromat töltöttem. Az alkalom szomorú volt, hiszen Édesanyám hamvait temettük el, aki otthon kívánt nyugodni immár 27 éve eltávozott Édesapám mellett.

Nagyon régen nem jártam Kovásznán. Ott szálltunk meg, onnan mentünk Édesapa szülőfalujába a temetésre. Arra számítottam, hogy nem ismerek majd rá a kis fürdővárosra, boldog gyermekkorom helyszínére. Hiszen a forradalom után lassan Erdélyt is elérték a nagy változások, amelyek bizony nem váltak mindenütt előnyére. Kovászna viszont alig változott. A helyszínek, amelyeket végigjártam, ugyanolyanok maradtak, mint voltak gyermekkoromban, ifjúkoromban... Csak az arcok változtak. És az üzletek, amelyekben már túl sok a magyarul nem tudó, vagy beszélni nem akaró eladó. És bár a megyében ma is majdnem 90 százalék a magyarság aránya, az egyik nagy üzletlánc boltjának eladói között senki – de valóban senki! – nem beszélt magyarul. Én ugyan ma is jól beszélek románul, öcsém azonban Magyarországon nőtt fel, ő már „csak” európai nyelveken beszél. Kipróbáltuk hát. Angolul? Nem tudtak. Németül? Nem tudtak. Franciául? Nem tudtak. Csak románul. Mellettünk német turisták is próbálkoztak kézzel-lábbal... Ugyanolyan kevés sikerrel.

Úgy tűnik, akárcsak gyermekkoromban, ma is a bukarestiek egyik kedvenc helye maradt ez a szó szerint tündéri környezetben elterülő kis fürdőváros, és az ott tartózkodó, sőt a jelek szerint a beköltöző románok is ugyanolyan szomorúan egynyelvűek és bunkók, mint a rossz emlékű „átkosban”. Hiába, vannak helyek, ahonnan Európa messze, nagyon messze van...

A székelyek, így apai rokonságom tagjai is, fiatalok és idősebbek egyaránt megjárták már külföldet, dolgoztak Magyarországon és Nyugat-Európában is sokfelé, ők nyitottabbak a világra.

A zuhogó esőben mutogattam öcsémnek a várost. A paplak is ugyanolyan, mint gyermekkoromban, a templom is, talán csak kisebb lett minden... vagy én lettem felnőtt... A világhírű ipari műemlék, a Sikló ma már nem jár, a közeli Kommandó fakitermelő telepére kígyózó szerpentin vezet fel, kamionok térülnek-fordulnak a kitermelt fával. Keményen irtják az erdőt. A Tündérvölgyben, ahol egykor tiszta vizű hegyi patak zuhogói alatt fürödtünk, keserűgombát szedtünk, és szalonnával, juhtúróval, parázson sütve lakmároztunk, ma nincs gomba. Csak gomba módra kinőtt szállodák, vendéglők, a patak vize zavaros valamitől. Édesanya és Édesapa, ha ma látnák, nem ismernének rá arra a helyre, amit úgy szerettek, ahol boldog fiatal párként éltek, hogy pihenni is itt akartak örökre.

De az utca, ahol szállásunk van, és az is, ahol annak idején nagynénémhez caplattunk fel latyakban, sárban, ma is ugyanolyan. Azóta sem aszfaltozták le. Nosztalgiázom az ezeréves macskakövön – öcsém kevésbé, félti az autóját –, a főtéren a hídnál ma is ugyanaz a vegyesbolt áll, ugyanúgy mindent kapni benne.

A kis háromszéki faluban a temető a hegyen van, a templom körül, ahogy az errefelé hagyományos. Az eső zuhog, mély agyagos sárban cuppogunk felfelé, és visszük Édesanyát. Utolsó útja ez, oda megyünk, ahová vágyott már évek óta. Hatalmas, piros és fehér szegfűből készült koszorúval fedjük be a sírt – ez volt a kedvenc virága –, és így, a zöld fenyőágakkal egészen nemzeti színű. Nem bántják majd? – kérdezem Édesapám utolsó élő testvérét, nagybátyámat. – Nem, itt nem, válaszolja, de a kovásznai temetőben nem ajánlanám...

Elsimítjuk a szalagot, látszodjék a felirat, amely ki tudja, kinek szól, hiszen Édesanya már nem láthatja, csak az élők: „Szívünkben örökké velünk maradsz”.

Lefelé menet halkan imádkozom. Hogy megérjük a jövő évet. Mert idén már nem tudok eljönni. Halottak napján sem. Nagyon messze van Budapesttől az a 800 kilométer.

Cipelem lefele a kiürült, nehéz szívemet, másnap egész nap autózunk, késő este érünk haza... hazulról haza... Ágyam fölött a könyvespolcon ott áll Édesanya képe, kedves, mosolygós fotó, utolsó születésnapján készült. – Ugye tudod – mondom neki –, hogy, bár akaratod szerint ott vagy, azért velem maradsz? Mert nincs halál, csak az hal meg, akit elfelejtenek...

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu