Szerda, 2017. október 18., 03.08
Hatásos mondatok, megválaszolatlan kérdések

„Miért beteg?”

Nem a magyar labdarúgás bajait firtatom, nem Végh Antal könyvét (Miért beteg a magyar labdarúgás?) lapozom.

Az iskola miatt írok.

Úgy olvastam, hogy az RMPSZ Sepsiszentgyörgyön tartotta az országos magyar tanévnyitót, amelyen a felszólalók közül Bukur Tamás, a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségének elnöke, egy frappáns bíráló mondatot is megfogalmazott, aminek „kicsengését” az aradi évnyitón is hallhatták a jelenlevők: „Senki sem szeret iskolába járni; a tanár és a diák sem”.

Óva intek mindenkit attól, hogy az elhangzott beszédek kiragadott mondatait értelmezzék. Az ilyesmiből csak félreértés származik. Az újságokban megjelent beszámolók alapján számomra világos, milyen szándékkal hangzottak el ezek a mondatok. Az előadók a továbbiakban ezt világosan meg is fogalmazták.

Az olvasókat, aggódó ismerőseimet, barátaimat arra kérem, legyenek figyelmesebbek, akkor nem kell napokkal az évnyitó után is magyarázkodni.

Különben nem az okokat, nem is a diagnózist fogalmazták meg a szónokok, hanem a közérzetre, remélem nem minden diák és tanár közérzetére, utaltak.

 

*

Több évtizeddel ezelőtt, 1921. október 16-án az épület nélküli Aradi Római Katolikus Főgimnázium évnyitóján, az új igazgató, Fischer Aladár így fogalmazott:

„Szeretném fölírni ennek a tanévnek a kapufélfájára azt, ami Dante poklán áll: Lasciate ogni speranza voi ch’entrate! – Hagyjatok fel minden reménnyel, akik ide beléptek!”

Az intézet helyzete bizonytalan volt – riasztott a nyilvánossági jog megvonása –, 16 hónap telt el Trianon óta, Burian János igazgató repatriált Magyarországra, rajta kívül még öt tanár és egy hitoktató távozott az iskolából. Még kísértettek a nagyszebeni hadbírósági tárgyalás utáni intézkedések.

Aki most arra gondol, hogy Fischer Aladár igazgató úr, megalapozottan ugyan, de mégiscsak egy lefegyverző kijelentést tett, az nagyot téved.

„Igen hagyjuk abba végre az álmodozást, mert az álom nem valóság, hagyjuk abba a csudavárást, mert a csudák nem igazodnak a mi kívánságaink szerint, hagyjuk abba a reménykedést – Ti tudjátok milyen reménykedést értek –, adjátok ezt fel, mert a remény azoknak a menedéke, akik húzódoznak a tettől. A reménykedés kényelmes, a tettekbe bele lehet szakadni, a remény szétfoszlik, a tetteknek magva van, a remény asszonyoknak való, a tett férfias. Nekünk nem kell a remény, nekünk tettek kellenek. Alig várjátok már, hogy megnevezzem a tetteket. Ti már megint csudát vártok! Nem olyan tetteket értek, amelyekhez titkolódzás kell, s amelyekért hadbíróság elé kerülhet az ember. (…)

S bizony nekem szent meggyőződésem, hogy aki Toldinak egy versszakát megtanulja, többet tett az a magyarságért, mint aki Nagyszebennek néhány hónapra idegenforgalmat csinál.”(*)

Érezzük a máig sugárzó céltudatosságot, biztatást?

Nincs siránkozás!

 

*

Tudom, bő négy évtizedes tanároskodás nem elég ahhoz, hogy akárcsak keressem is a választ a  Miért beteg? kérdésre. („Ma már egészen másképpen van, nem úgy, mint a ti időtökben.”)

Nem is vállalkozom erre.

A tanévnyitón elhangzott beszédekből én inkább azt jegyeztem meg, dolgozzunk úgy, hogy tanuló, tanító, tanár érezze jól magát az egyetlen aradi magyar középiskolában.

Ha nem így lenne, vásárolhatnánk néhány tábla zsíros szalonnát, bekenhetnénk az iskola kerítését, nem is akármilyenre sikeredett épületét, hadd vigyék el a kutyák.

A címben feltett kérdésre nem válaszoltam.

Abban sem vagyok biztos, hogy valóban annyira beteg az „iskola”, a „tanügy” és, hogy valóban annyira kevés az a pénz.

A Kálvin utcai iskola diákjai a múltban, mindennek ellenére és minden körülmények között, jól  érezték magukat az „iskolában”. A szülők ragaszkodása tiszteletet parancsoló volt. Miért lenne ez másképpenn ma a Csiky Gergely Főgimnáziumban?

Miért lenne túl nagy az iskola udvara a ballagási ünnepség közönségéhez mérve?

A tanárok?

Nem szeretnék példálódzni. Hálátlan feladat lenne.

Véleményem szerint az „Akiket az istenek meggyűlöltek, azokat pedagógussá tették” (Quem dii odere, paedagodum fecere) mondással, így vagy úgy, de számolni kell.

Ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a mondás igaz is lenne.

                                                                                                              Réhon József 

 

* Az évnyitó beszéd fennmaradt egészét rövidesen olvashatják a Fischer Aladár ésGnandt János emlékezetecímű könyvben

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu