Szerda, 2017. november 22., 16.55

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (10.)

Felébred-e csipkerózsika álmából vagy inkább tetszhalálából a „hetedik művészet?”

Az egyáltalán nem költői kérdés az Arta moziban, a város jószerével egyetlen megmaradt filmszínházában vetődött fel bennem a Testről és lélekről című, sok díjat besepert és még többre aspiráló magyar film vetítése közben. Már az is meglepett, és bevallom, kellemesen érintett, hogy annyira zsúfolt volt a terem. Az utolsó percekben érkezve, csak a lépcsőn szoronghattam többedmagammal.

Egy első ízben vetített filmnek ilyen nagy nézőtábora akad Aradon? Abban a városban, amely pár év alatt angol hidegvérrel nézte végig patinás filmszínházainak agóniáját. Mert a mozik az elfuserált privatizáció után sorra befuccsoltak. Nos, valljuk be, ebben jócskán szerepe volt az országos és helyi működtetéssel megbízott vállalatok tehetetlenségének. És a csapnivalóan rossz műsorpolitikának, a főleg bagóért megvásárolt amerikai filmeknek. Akkoriban bizonyára úgy gondolták az illetékesek, hogy az évtizedekre nyúló agymosás után ez kell az embereknek.

Tévedtek, ráfáztak. A mozitermek fokozatosan kiürültek. Az 1912 óta folyamatosan működő egykori Apolló (Fórum, Bălcescu, Studó) indult el leghamarább a lejtőn. Terméből egyik napról a másikra szerencsejáték klub lett. Aztán, mikor ennek is befellegzett, akkor elfeledett, gazdátlan patkányfészek.

Hol van az a „nyár”, amikor Európa első filmsztárjának, a dán Valdemar Psylandernek aradi fellépésekor lakáskulcsot tartalmazó levélborítékokat küldözgettek a termet megostromló, rajongó hölgyek?!

Hol vannak a három évtizeddel későbbi Jávor rajongók seregének kései utódjai?

Nyilván, csak az extrém, akkoriban is kirívó eseteket említem.

Aztán a többi mozi is a kényszerű metamorfózis áldozata lett. A Corso és a Dacia imaházzá alakult, az Uránia pedig már régesrégen csak a nagyapa korúak emléke.

Egy ideig úgy tűnt, a belvárosi és a peremvárosi mozik helyét betöltik a nagy bevásárlóközpontok ultramodernül felszerelt vetítőtermei. De ezek is panganak. A Saul és fia c. Oscar-díjas filmet hetedmagammal néztem meg. És a nem kimondottan „vájt fülűeknek”, csúcsértelmiségieknek szánt kalandfilmekre vagy divatos thrillerekre se tolonganak a nézők.

Hol a hiba? Kiben van a hiba? Ki mit és hol rontott el?

Fölösleges firtatni, nem ez az első melléfogás a modernizáció jegyében. Új korok, új követelmények? Ugyan…

Akkor vegyük úgy, hogy a televízió, az internet, a Facebook, a YouTube, meg a vizualitás megannyi modern lehetősége idei-óráig leseperte a porondról a klasszikus vetítőtermes mozikat? Ki sem kellett mozdulni a házból.

Most, úgy tűnik, mégsem. A városi művelődési bizottság, amely az utóbbi időben egyre több pénzt és energiát fordít a kultúrára (és ennek csak örvendhetünk) az Arta moziban rendezett díjnyertes filmek sorozatos bemutatásával, sakknyelven szólva, játszmát nyert. A mozibarátok nem lettek hűtlenek. A mozi, mint intézmény került tévútra.

A Mosóczy-telepi lepukkadt filmszínház volt az első, amelyet a város felújított, és eredeti rendeltetésének szolgálatába állított. Az elegáns Arta mozi pedig profi menedzsmenttel egyre növeli törzsközönségét. Jó helyen, jó időben újított.

A művészfilmeknek egyre bővül a tábora, és miért ne élnénk azzal az illúzióval, hogy moziba járni a 21. században újra kulturális tett lesz, a kommunikáció, a társasági élet egyik népszerű megnyilvánulása?! Szemben az otthoni, papucsos, házikabátos létformával, amely vitathatatlanul kényelmesebb, de növeli az elidegenedés érzését, amelyre legkevésbé van szüksége napjaink emberének.

Nem szabad itt megállni, hátra dőlni! Következő lépésként a mai Goldiș utcai terem reneszánsza visszaállítaná jogaiba a város első „vérbeli” moziját.

És a Kamaraszínháznak is lenne saját otthona.  


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu