Hétfõ, 2018. május 21., 00.30

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (14.)

Volt egy meglehetősen hosszú időszak a mai idősebb generáció életében, amikor a politikai viccek – meglehetősen kockázatos – terjesztése egyfajta megtartó erő volt, a túlélés lelki tápláléka. Dej, Ceaușescu, Rákosi, Kádár, Brezsnyev, Mao, Castro és társaik humoros történetek, anekdoták, viccek igen gazdag folklórjának ihletője és főszereplője voltak. És, nyilván, egyikben sem tűnt fel pozitív formában a keleti tömb korlátlan urainak alakja.

Manapság szinte egyáltalán nem hallani politikai töltetű vicceket. A változások után felnövő nemzedék jószerével nem is tudja, milyen apró, ám erőt, lelki szabadságot adott egy-egy humoros történet meghallgatása és továbbadása. Hát még a csattanót követő önfeledt nevetés.

A nehéz korszak átvészelésének „C-vitaminja” már csak emlék.

Hová lett ez a műfaj? – kérdezheti joggal az olvasó. Olyan zökkenőmentes, olyan sima, gördülékeny és kiszámítható az életünk, hogy annak fonákja ne kívánna egy rövid, humoros, gondűző történetet, frappáns sztorit? Nyilván, hogy nem. Hiszen a hatalom csúcsán ma annyi sete-suta, csetlő-botló politikus megfordul, hogy számon tartásuk is komoly feladat. Nyilvános szereplésük millióknak okozhat(na) felejthetetlenül mulatságos perceket. Nem is kell megjegyeznünk nevüket, beosztásukat, mert mostanság aranyéletüket rövidre szabják. Hamarosan páros lábbal rúgják odébb őket. Tudják ezt jól és igyekeznek minél gyorsabban lefölözni a lefölözhetőt.

És a helyi kiskirályokról nem is szóltunk.

Hát akkor?

Találgassunk!

Már nincsenek közöttünk viccgyártó, jó humorú emberek? A mai polgár humorérzéke másmilyen jellegű?

Ami nevetséges, azt mindenki látja, olvassa, hallja, sőt saját bőrén tapasztalja. Nem kell a barát, a megbízható szomszéd füléhez hajolni és őt is felvidítani egy csattanós történettel. Elég leülni a fotelbe és kinyitni a tévét, vagy kézbe venni táblagépet, esetleg „masszírozni” az okos telefont.

Unalmasnak ítélt értekezleteken, konferenciákon olykor minden ok nélkül mosolyt csal a telefonját szorongató hallgató arcára az, amit leolvas. Terjed az önszórakoztatás.

Aki pedig az effajta humorra se vevő, hát magára vessen…

Szóval szegényebbek lettünk. Nem az anyagiakra gondolok, bár a „mezei polgár” ma is keservesen teremti elő a családja mindennapiját. De hiányzik az életünk „sóját” szolgáló irónia, a feszültséget oldó humor, mert az emberek java már semmi földiben nem hisz, mindent kételkedve fogad, hiszen annyiszor annyian becsapták azok közül, akiktől a jobb, könnyebb, gondtalanabb élet reményét várták, s akikben megbíztak. Mert az embernek hinni és bízni kell valamiben, valaki(k)ben. Itt a földön is. És ki lenne más szűkebb és tágabb pátriánkban, mint az, aki ígér, és aki olyan pozícióba kerül, hogy tőle valóban elvárható: megszolgálja a bizalmat.

De nem, újfent és ismételten csalódnia kell. Ez egy ilyen ország. Az adott szó itt nem kötelez, az ígéret csupán szép szó, aztán az a fő, ami a fazékba fő. Persze azoknak, akik a nagy fazekat, az ország üstjét körülülik.

Persze vannak kisebb főzőedények is. Azok körül is tüsténkednek a helyi kiskirályok. Vagy ha még olyan „közelbe” nem jutottak, akkor még csak az udvartartás széltolói.

Fura időket élünk. A politika szele megsuhintja azt is, aki megpróbál távolságot tartani. Az emberek szavaznak, remélnek, majd egy idő után bosszúsan legyintenek (netán káromkodnak): Ezek sem jobbak a Deákné vásznánál!

De politikai vicc nemigen születik.

Jó volna tudni: mi helyettesíti ezt a műfajt. Ha valaki tudja, szóljon, vagy írja meg.

A túléléshez kellene.

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas