„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (4.)

A történtek után ki merészelné kijelenteni, hogy mifelénk unalmas, eseménytelen ez a tikkasztó, forró nyár. Idén itt, a Maros alsó folyásánál, a korábbi éveket messze felülmúlja a képletes és a valódi dörgésektől kísért zivatar.

A két egyetem körüli szélviharnak voltak baljós előjelei. Tudom, tudjuk, mi, akik a múlt rendszerben, ráadásul még annak a legsötétebb időszakában koptattuk az egyetem padjait és szereztünk diplomát, hogy bármennyire is változott azóta az élet, bajosan lehet a jövőt formáló értelmiségi nemzedéket nevelni, ahogy itt (és bizonyára nem az egyetlen hely) mostanság teszik.

Először akkor döbbentem meg, amikor egy hallgató valami ajánlatot azzal hárított el november közepén, hogy az ominózus napon „végre be kell néznem” (szó szerint idéztem a kifejezést) az egyetemre, mert (ismét idézek) „idén még nem fordultam ott elő.”

Azóta már régen szekrényében a diploma.

Másodszor akkor, amikor egy kedves ismerősöm fiáról kiderült, hogy immár a kisdoktori disszertációját is megvédte, holott ez idő alatt olyan beosztásokban dolgozott, ahol aligha lehetett ideje egyetemre járni.

Szóval, mentsen meg a jó sors valamennyinket, hogy egy ilyen orvos, ügyvéd kezébe kerüljünk valaha, vagy egy ilyen mérnök, közgazda döntsön cégünk vagy a vállalatunk sorsáról!

Ilyen esetben a bukás elkerülhetetlen.

A „diplomagyár” olyan stigma, amelynek feledtetéséhez évtizedek szorgalmas és hatékony munkája is kevés lehet.

Sajnos olyan ez az egész, mintha valakire rásütik, hogy tolvaj. Ha utólag ki is derül, hogy tévedés történt, azt nem mindenki veszi tudomásul. Esetleg el sem hiszi. A korábbi megbélyegzés marad.

Akkor, kérdem tisztelettel, csoda-e, hogy itt tartunk?

Még szerencse, hogy nem csak a negatívumok révén kerül Arad a figyelem fókuszába. Örömmel olvastam, hogy egy Adela Zaharia nevű fiatal hölgy nyerte meg az ázsiai Asztanában megrendezett Operalia énekversenyt, amelyet Placido Domingo, a világhírű tenor és mecénás közreműködésével rendeztek. A csodálatos szopránt volt szerencsém hallani, merthogy városunk szülötte és a helyi Művészeti Líceumban tanult. Mikor hallottam, még „csak” a Düsseldorfi Opera szólistája volt. Mostantól bizonyára a világ nagy lírai színpadai versengenek érte.

Visszatérek egy régi mániámhoz. Többször leírtam, baráti körben elmondtam: sok tehetséget nevelt ki ez a város. Ha csak az énekeseknél maradunk, elég, ha a régiek közül a hírnevet és a rivaldafényt a közszolgálattal felcserélő (később aradi polgármester lett) Institoris Kálmánt, a későbbiekből a kolozsvári Magyar Opera hőstenorját, Ottrok Ferencet vagy az aradi zenész családban született, egyedi hangszínnel rendelkező és kontratenorként a legnagyobbak sorába emelkedő Szabados Barna Valért említeném. Ő éppen most van nemzetközi karrierje felfelé ívelő szakaszában. És az sem véletlen, hogy a Budapesti Operaház egyik jeles baritonistája, Kálmándi Mihály az 1970-es években Aradon, Rudolf Eduárd tanítványaként kezdte. Innen került a kolozsvári Zeneművészeti Egyetemre.

Persze a sor koránt sem teljes. Hirtelen most ők jutottak eszembe. Jó tanároktól hasznos útravalót kaptak. Aztán messzire röpítette őket a természeti adottsággal párosuló szorgalom.

A művészeti élet bizonyos vonatkozásokban olyan, mint a sport. A tehetségek kibontakozásához, szárnyalásához nagyobb, erősebb „klubra”, azaz nagyobb kulturális lehetőséget biztosító városra és intézményre van szükség.

Arad jó ideje felvállalta a „trambulin” szerepét, és mint ilyen, jól teljesít.

Nagy kár, hogy harmadik évtizedükben járó egyetemeink életét időnként lejárató botrányok teszik visszhangossá. Még inkább sajnálatos, hogy a jövő szakemberképzésének minőségét teszik kétségessé, ami földig rombolja azoknak az oktatóknak a munkáját és a presztízsét is, akiknek a hivatásuk, életcél, nem szüntelenül fejhető, kiapadhatatlan pénzforrás.

Akiknek fontos a jövő.

Most nyár van. Tikkasztóan rapszodikus és forró nyár.

Aggódom, mit hoz az ősz, a tél, s a jövő év.

Milyen lesz hosszú távon a holnap.