50%-os árzuhanás
Szombat, 2019. július 20., 23.46

Palota-epilógus

Több olyan palota áll még Aradon, amelyekről ebben a sorozatban nem szóltam. A bérpaloták közül a Kovács- (1906, Milea u. 19.), a Kohn József- (1905,  Episcopiei 9.) a Kintzig- (1911, Lucian Blaga 11.) és a Suciu Maria-palota  (Blajului 3.). Némiképp kivétel az Andrényi-palota, amely annak idején a bárócsalád otthona volt.

Remek építmények, ám kevés közérdeklődésre számot tartó történet fűződik hozzájuk.

A hivatali székhely számára épült mega-konstrukciók között a görög katolikus palota (Lucian Blaga 7.), a törvényszék (1892), a minorita palota, a vasúti palota és a megyei könyvtárnak otthont nyújtó hajdani mezőgazdasági kamara kimaradt a sorozatból. Nem véletlenül. Noha ez utóbbi a maga sajátos történetével, szép kivitelezésével (Fodor–Reisinger építész-kettős tervezése, 1909) megérdemelne egy kerek történetet. Ám akkor szólnom kellene arról az időszakról, amikor itt volt a rajoni pártbizottság székhelye és a két aradi napilap szerkesztősége, majd 1984-től a megyei könyvtár és a megyei múzeum szépművészeti részlege, illetve a Klió kiállítási terem. Minden intézmény egy külön történet.

Ezek feldolgozása ezúttal nem állt szándékomban. Azért egy „villantást” megérdemelnek.

A Kovács-palota némiképp kivétel. Róla aradi legenda is született, amely talán valóságmagot is tartalmaz. Névadója, Kovács Artúr vendéglős hírhedt hamiskártyás hírében állott, felesége pedig nyilvánosházat vezetett a múlt századfordulón az Óvár tér (Heim Domokos) környékén. A rossznyelvek szerint a bevételekből tellett az igen mutatós kétemeletes bérházra. A Babócs István tervezte saroképület (Vasile Milea 19.) tornya talán a legimpozánsabb a város ilyen jellegű épületei között.

A főutcát észak felől lezáró Vasúti palotát még a MÁV építtette 1913-ban. A Román vasúti Társaság megörökölte, de mivel a hatalmas irodaházat nem tudta megtölteni, a második világháború utáni évektől a vasúthoz tartozó különböző profilú iskolák leltek itt otthonra. Az épület napjainkban is csupán részben „lakott.” A ligetre néző homlokzati rész siralmasan fest. Mondhatnám a város (egyik) szégyene. Aki az állomás felől érkezik, akár vonattal, akár a nagylaki határátkelő irányából autóval nagyon lesújtó véleményt formálhat az épített örökség iránti megbecsülésről kies tájainkon. És aligha téved.

Nem esett szó eddig az Eminescu és a Cicio-Pop utca sarkán álló Ortutay-palotáról. 1911-ben emelték Ortutay Gyula, az Aradi Kereskedelmi Bank igazgatójának megrendelésére. Jó befektetésnek ígérkezett. A tulajdonos ugyanis főleg a fővárosban tartózkodott.

Az épület nem viseli magán a kor építészeti divatjának, a szecessziónak az elemeit, inkább a későbbi évtizedek bauhaus irányzatára hasonlít. Ez annál is meglepőbb, mivel átellenben áll a Földes-palota (Nyugati Jelen, Évkönyv, 2018) Arad egyik legszebb szecessziós díszítésű bérpalotája. A kettő ellentéte szembeötlő.

Az Ortutay érdekessége, hogy a város legrégibb felvonóját itt, és nem a vele majd egy időben épült Bohus-palotában adták használatba. (A „paloták palotájáról”, a Bohusok aradi fellegváráról a Palota a Zrínyi utcában, Arad, 2017) c. kötetemben részletesen írtam.)

A négyemeletes „Ortutay-rezidencia” másik sajátossága, hogy csak egyetlen kapubejárata van. De talán még figyelemre méltóbb, hogy a negyedik emeletén alakult meg annak idején az Aradi Fotóklub, a kapu alatt pedig kis üvegvitrinekben a klubtagok állították ki munkáikat. A magaslati műtermeket Weisz Hugó neves aradi fotográfus, a klub egyik kezdeményezője és törzstagja bérelte egész 1918-ig. Ekkor felköltözött Budapestre és rokoni kapcsolatainak köszönhetően kibérelte a főváros szívében, a Nagymező utca 20. szám alatt a századelő egyik legnevesebb budapesti művészfotósának, Mai Manónak (1855–1917) a műtermét. Elődjénél, a pesti arisztokrácia kedvenc művészfotósánál nem csekélyebb népszerűséggel dolgozott itt 1931-ig. Így jutunk el a „palota-meséktől” az Aradi Fotóklub történetének eddig ismeretlen epizódjához.

És ki a megmondhatója, mit rejt még ez a hatalmas palota?!

Mindmáig sajnálom, hogy nem éltem lapunk kedves és hűséges barátjának, Benczik Sándornak a meghívásával. Többször invitált otthonába egy kis csevegésre. Évtizedekig lakott az Ortutay-palotában. Mennyi érdekességet tudott volna mesélni…

Azt hiszem, nem tévedek, mikor úgy vélem, a belváros számos tekintélyes épülete felett eljárt az idő. A polgári világ egykori kényelmes lakásainak fenntartása, a hatalmas épületek karbantartása egyre nagyobb gondot és anyagi megterhelést jelent a lakóknak. Sajnos a városnak is. Egyfajta 22-es csapdája.

Nem igazán tudom, hogy az ország más városaiban milyen gyakorlati megoldást találtak ki a városatyák a hasonló gordiuszi csomók szétvágására, netán kibogozásukra, de, hogy ez Aradon eddig nem sikerült, azt mindenki láthatja.

Az „öröklött” becses épített örökség megőrzése, átmentése nagy kincs, de ugyanakkor rendkívüli kihívás is.

A megoldás kényszere és felelőssége viszont a ma és a holnap városvezetésének kezében van.


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'