Párizs, 2018 novemberében

A Champs Elysées könnyben úszik. Könnygázgránátok füstjében, s e pillanatban, amikor ezt írom, 2018. november 24-én, szombaton délután, ágyúdörgés hallatszik a bulvár felől, ahol Ödön von Horváth oly furcsa halált halt. Nem éles lövedékkel persze, és nem a tömegbe lőnek (mint anno Temesváron és Kolozsvárott), de a mai napon a Macron-kormány eljutott odáig, addig a pontig, ahol a Gyurcsány-kormány bukása megkezdődött: a tüntető fővárosi polgárok elleni erőszakos fellépésig. És ha most valaki azt kérdezné tőlem, szerintem belebukik-e Macron abba, ami most itt a Marignan Szálló szomszédságában – itt is – történik, azt válaszolnám: igen, a szirénázás, a kiabálás, skandálás, a helikopterek berregése, a lángoló motorkerékpárok, a szálloda földszintjét elöntő paprika-gáz, a barikádokat rögtönző párizsiak elszánt ábrázata azt a megérzést erősítik bennem, hogy ha azt az időt, amit Macron igazmondó, becsületes nagykövetek visszahívására, Orbánozásra, legénykedésre, NATO-n belüli zavarkeltésre, kancellár asszonyoknak való udvarolgatásra fordított, arra szánja, hogy jobban megértse választóit s ennek folytán bölcsebben kormányozzon, akkor nyugodtabban hajthatná ma álomra a fejét, s nem azon kellene törnie, hogy merre van innen a kiút.

Ami azt illeti, most én is éppen azon töröm a fejem, hogyan juthatnék át a bulvár túloldalára, a nagykövetségre, de ez most reménytelen.

Ha már itt tartunk: nagykövetünk nem akárki – Károlyi György, igen, éppen abból a famíliából –, itteni iskolázottságú francia beszédét a született párizsiak is ámulva hallgatják. Én pedig azt mondtam róla valakinek: alig érthető, hogy remek fellépése és a történelmi név súlya miként párosulhat benne egy oly lefegyverző kedvességgel, amit diplomatáinknak tanítani kellene.

A szálló recepciósa sokkot kapott – s ennek folytán szívgörcsöt – a paprika-permettől, most próbálnak életet varázsolni bele.

Olykor egészen jelentéktelen részletekben mutatkozik meg a meghatározó lényeg – az, amely a jövőt is hordozza, s amelyből ilyenformán gyakran kiolvasható, mi fog történni. Amikor nemrégiben kormányküldöttségünk Berlinben járt, a repülőtérről a kancellári hivatal felé tartva feltűnt nekem, hogy milyen gazosak, elhanyagoltak az arra vezető utak. Bukarestben ennek nincs különösebb üzenetértéke, de Berlinben?! Az még hagyján, hogy az Afrikanische Strasse úgy néz ki, mintha a másik végén lennénk, mintha az út már elvezetett volna bennünket Afrikáig – no de kérem, most már a Bismarck kancellár nevét viselő allé is úgy néz ki, mintha Szudánban lennénk? Mondtam is Czukor József főtanácsos kollégának: szerintem Merkelnek vége. És félórával később Merkel asszony erőltetett, tétova jókedvéből, testbeszédének a feszültségéből, a magabiztossága mögött lappangó tanácstalanságból vagy dekoncenráltságból, mindezekből érezhetővé vált, legalábbis én úgy éreztem, hogy talán utoljára találkozunk vele mint kancellárral. (Amit különben igen sajnálnék, nekem személy szerint mindig rokonszenves volt, mindig sokra becsültem, többé-kevésbé még azon is túltettem magam, ahogyan részt vett mentorának, Helmuth Kohlnak a kikészítésében. Orbánhoz való viszonyát sem az ellenségesség határozta meg, inkább hasonlítanám valamiféle politikai nagynénihez, aki olykor értetlenül, vagy éppenséggel neheztelve nézi azt, amit az ifjú titán mond vagy tesz – de alapvetően rajta tartja a kezét és nem engedi bántani. A politikusról, aki nemsokára elfoglalja a helyét a pártelnöki székben – bármelyik jelöltet válasszák is meg –, sajnos biztosra veszem, hogy Orbán barátságtalanabb viszonyra számíthat majd a részéről.)

 Most a párizsiaknak, ennek a gyakorlott barikádépítő populációnak az elszántságában, mozgásuk koreográfiájában vélem fölfedezni az afrikai füvet, a Macron közeli bukására utaló jeleket.

Mennyivel is drágult ténylegesen az üzemanyag? – kérdem több tüntetőtől is. Fogalmuk sincs. Drágult és kész. Nem ez a fontos. A fontos, hogy a kormány „monnyon le”. De Macron ezt persze nem érti. Ugyan már mért mondana le. Hát nemrég is milyen jól beszólt Orbánnak, Trumpnak, milyen eredményesen kovácsolgat az új Európán, hát bolond lesz lemonyni, itt vannak ezek az ágyúk is, vannak még hűséges tüzérek, ah, Lafayette! Lafayette!

 Szent Lajos szigete, ahol Illyés Gyula diákként lakott, mert ez volt akkoriban a legszegényebb, legolcsóbb környék, ma Párizs egyik legfelkapottabb része. Nem is értem, hogy a párizsiak Margit-szigete hogyan lehetett bármikor is lenézett környék – engem bizony akkor is errefele húzna a szívem, ha megengedhetném magamnak, hogy bárhol máshol is lakást béreljek. Ettől persze elég távol állok, miként attól is, hogy Párizsban telepedjem le, itt szívni magamba a francia kultúrát.

Hunok Párizsban? A Szent Lajos-sziget egyik kocsmája gall stílusúra van véve, valamelyest a pesti Sir Lancelot „középkori vendéglőre” emlékeztet, amelyet olykor Szőr Láncolatnak emlegetnek a barátaim. A furcsa az, hogy az Astérix-maskarába bújtatott felszolgálók közt elég sok a fekete bőrű. Ez láthatólag senkit nem zavar, ugyan miért ne lehetett volna Vercingetorix afroeurópai, úgy, mint mondjuk Othello? De ha minálunk működne egy hun vendéglő, vajon ki ne kapná fel a fejét, ha a hunok közt nége... izé, sötét bőrűeket látna. Márai sorát – Mint a hal vagy a néger – vajon hogyan fogja átírni a polkorrekt szóhasználat? Mint a hal vagy a sötét bőrű? És Kányádit? Én vagyok a fehér afroamerikai, nem a bőröm, nyelvem afroamerikai...?