JelenHaz
Csütörtök, 2019. augusztus 22., 23.35

Pedagógusgondok

2008. szeptember 26., 16.15
Péntek

Ellentmondásos a mai pedagógusok helyzete, hiszen (a többi közalkalmazotti szférához viszonyítva) a fizetésük még mindig csekély, de az évi hatvannapos szabadság még mindig csábító.

A mindenkori hazai kormányok is többször alaposan „átverték” őket, jelentős béremelést ígérve. És hiányzik a társadalom erkölcsi elismerése is! Nem csodálom, hogy a tanítói-tanári hivatás nem tartozik a menő szakmák közé.

Ennek tudható be, hogy számos Arad megyei (és nem csak!) iskola szakpedagógus-hiánnyal küszködik. Többségi nyelvűek is, a kisebbségek nyelvén oktatók is. Részben azért, mert a címzetes kinevezési vizsgán a jelentkezők nem érték el a 7-es osztályzatot, részben azért, mert szakképzett nem jelentkezett az állás betöltésére.

Már az első ok elemzése is megérne egy misét (értsd: terjedelmes elemzőt), hiszen évek óta nyilvánvaló, hogy vagy a szakminisztérium által felállított követelményrendszer irreálisan magas, vagy pedig az egyetemeken nyújtott felkészülési szint túl alacsony. Meg kellene már egyszer vizsgálni a valódi okot. De most nem ezt feszegetném!  

Nem szeretném, ha nosztalgiázással vádolnának, de megjegyzem: néhány évtizeddel ezelőtt sikeresen oldották meg a kérdést, 1989-ig jószerével ilyen gondok alig merültek fel. Valószínűleg jó néhány fiatal pedagógus nem értené meg, hogy akkor a kezdő pedagógusnak szinte kötelező volt a (legalább) három év letöltése valamelyik falusi iskolában. Számukra jó tanulóévek voltak. A jelenlegi végzősöket mintha nem készítenék fel erre a lehetőségre.

Hallottam, hogy nemrég egy, különben kiváló pedagógusi adottságokkal rendelkező fiatal azért utasította vissza a pedagógusi állást, mert ingáznia kellett volna. A napi összesen egy óra utazás túl soknak tűnt neki. Elmesélhetnék neki egy-két ide vágó történetet. Hirtelenében fel tudnám sorolni vagy hat-nyolc volt kollégámat, aki annak idején Szentpálra vagy Nagyiratosra ingázott naponta. A kövezetlen bekötőútnál szálltak le az autóbuszról, esős időben felhúzták a gumicsizmát, s toronyiránt begyalogoltak az iskoláig. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy év közben „bedobja a törölközőt”, s abbahagyja. Két másik kolléga (egyéb lehetőség híján) Danuvia márkájú motorkerékpáron ingázott Kisperegre. Télen, a legnagyobb hóban sem hiányoztak az iskolából! Másik kedves barátom éveken keresztül Aradról a Bihar megyei Árpádra utazgatott vonattal és busszal. Oda-vissza mintegy négy órát. Most is vallja: nem bánja, mert életében nem olvasott, tanult annyit, mint azokban az években.

Ha mostanság a végzős pedagógusoknak a hasonló hivatástudat emlegetésével hozakodnék elő, akkor biztos megkapnám, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, vagyis ennyi pénzért... Kétségtelen, igaz. (Csak halkan megjegyezném, hogy a szent sírt őrző római katonák valóban kaptak pénzt a szolgálatért, de azzal egyikük sem lett sem pénzkölcsönző (ma: bankár), sem pedig római patricius.)

Álmomban sem kívánom vissza az 1989 előtti időszakot, de el kell(ene) ismernünk: azért abban akadtak ma is hasznosítható elemek. Példaként! Fél évszázaddal ezelőtt az akkori legnagyobb közigazgatási egységek, a tartományok úgy szándékoztak enyhíteni pedagógusgondjaikon, hogy a középiskolák jó eredményeket felmutató végzős diákjaival kötöttek szerződést. Annak értelmében az egyetem elvégzése idején az államival megegyező összegű ösztöndíjat biztosítottak a szerződő fiatalnak, aki tanulmányai elvégzését követően köteles volt öt éven keresztül abban az iskolában oktatni, ahova kihelyezték. Ha nem foglalta el a kijelölt helyet, akkor behajtották rajta az öt év alatt folyósított ösztöndíj teljes összegét. Lehet, ha manapság egy frissen végzett pedagógust valahova Isten háta mögötti helyre küldenék (példálózzak az egykori Bozovici rajonnal?), közülük sok inkább elmenne Spanyolországba epret, narancsot szedni, kutyagumit takarítani, s néhány hónap alatt játszva visszafizetné az összeget.

Igaz, a javaslat csak hosszabb távon biztosítaná a megoldást, de ha rajtam múlna, mégis kipróbálnám ezt a módszert. Talán enyhíteni lehetne a pedagógusgondokon.

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: Nagy István / Hétfõ, 2008. szeptember 29., 21.36 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

Amíg a tudás, az iskola és a nevelői hivatás társadalmi presztízse, közmegbecsülése és hozzá illő megfizetésére nem kerül sor addig egyedi szerződések sem fogják megoldani az akkut nevelőhiányt.
A civilben tanár Király András parlamenti képviselő jut eszembe, aki talán két éve, a pedagógussztrájk idején nem támogatta volt kollégái követeléseit.

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'