JelenHaz
Szerda, 2019. december 11., 20.51
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel

A fél pohár víz esete

Végre valahára! – mondhatnám magamban a Kultúrpalota felújítási munkálatainak hírére, ha azt az elvet vallanám, hogy a félig elvégzett munka is jobb az elvégzetlennél. De sajnos szülővárosom arculatát érintő kérdésekben maximalista vagyok. A döntéshozók viszont opportunisták.

Persze az újságírónak látszólag könnyű. Az íróasztal mellett megfogalmazott észrevételek, kritikák nem számolnak azzal a jogászi boszorkánykonyhával, melyben az ilyen nagy lélegzetű pályázatok kapcsán megkavarhatják a látszólag sima megoldást. Azaz a legjobb, a legolcsóbb és a legmegbízhatóbbnak tűnő kivitelező megbízatását.

A Kultúrpalota restaurálásának ügye alaposan megkésett. Ha minden olajozottan megy – micsoda naiv feltevés a hazai viszonyok ismeretében! –, akkor kb. öt évvel ezelőtt már hozzá kellett volna látni a munkálatokhoz, hogy 2013-ra, a centenáriumi évfordulóra és megemlékezésre ez a jelképes intézmény, a város épített örökségének és szellemi fellegvárának „szentélye” visszanyerje régi fényét.

Marosvásárhelyt ezt kellő időben remekül megoldották. A jubileumot pedig megfejelték egy nemzetközi szimpóziummal is, amely még jobban kidomborította az aradival egyidős Kultúrpalota építészeti és művészeti jelentőségét, a közművelődésben betöltött szerepét. Pedig a Maros felső folyása mentén nem pályáznak jövőbeni kulturális babérokra. Csupán nagyobb volt az összefogás, teljesebb a városszeretet.

Nálunk ketten is osztoznak a „koncon”: a város és a megye. Úgy fele, fele arányban. A város végre lépett. A Filharmónia által birtokolt épületrészt felújítják, a megyei tanács alárendeltségét képező hátsó frontra pedig majd valamikor talán pályáznak, majd megnyeri valaki, majd talán megóvják a győztest, majd talán igazságot szolgáltatnak, majd talán a pénz is meglesz, vagy ha már megvan, akkor megmarad a kivitelezésig. Szóval elindul a közbeszerzéssel járó hercehurca. Ki a megmondhatója, mikor ér véget?

Számoljunk! Ha a fél palota felújításával két év alatt végez a kivitelező, akkor talán 2017-re lesz csillogó, remek akusztikájú koncertterem, pompás lépcsősor és impozáns bejárat, régi fényében csillogó előcsarnok és karzat. Ez mutatja majd az intézmény szebbik arcát. Az épület park felöli oldalán viszont hulló vakolat és falfirkákkal dekorált tömb, belsejében pedig 1970-es évek hangulatát sugárzó múzeumi légkör fogad. Ha a megyei tanács operatívan pályáztat, és semmi se jön közbe – ami bizony ritka, mint a fehér holló –, akkor, a legderűlátóbb számítás szerint, 2018-ra el is készülhet a teljes felújítás.

A késés kereken öt esztendő.

Már ez önmagában elegendő az aradi vágyálmok (Európa Kulturális Fővárosa 2021-ben) elutasításához, hiszen a szépen csengő tervekhez hiányzik az infrastruktúra.

Száz évvel ezelőtt gyakorlatilag kézi erővel három és fél év alatt (az alapozás 1910-ben kezdődött) a nulláról építették fel ezt az impozáns palotát.

És akkoriban se ment minden simán.

Hogy miért nem lehetett a két patronáló önkormányzatnak – a városinak és a megyeinek egyidejűleg vagy társulva pályázni, arra nehéz épkézláb, az utca embere számára is érthető és elfogadható magyarázatot találni. Mert mindenki azzal kezdené, hogy miért kellett két gazda közt szétcincálni egy ikonikus kulturális intézményt? – hiszen a régi bölcs mondás szerint közös lónak túros a háta.

Annak idején a Kultúrpalota önálló intézmény volt, saját igazgatóval, noha a filharmónia és a múzeum mellett a könyvtárnak is otthont biztosított.

És mint ilyen remekül működött 1948-ig!

Mit tehetünk mi, lelkes és a városunk „épülésére”, szépülésére szomjazó aradiak az adott helyzetben?

Örvend(het)ünk a fél pohár „víznek?”

A félig teli pohár is jobb az üresnél.

 

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'