JelenHaz
Péntek, 2019. december 13., 04.10

A Fischer-palota és névadója

Az aradi bérpaloták és megrendelő-tulajdonosaik története olykor izgalmas, regénybe illő. Minél jobban elmerül az ember a téma tanulmányozásában, annál több a kérdőjel.

Miből, miért, kinek?

Csupán a házbérből befolyó haszonszerzés vezérelte őket, vagy volt más, humanitáriusabb elképzelésük is?

Az indítékok csalhatatlan felderítésére manapság már aligha vállalkozhatnánk.

Egy biztos: a városkép, az épített örökség ma jóval szegényesebb lenne nélkülük.

Talán érdekesebb, izgalmasabb téma is akad a tíz-tizenkét patinás építmény között, mint éppen az, amelyikről most éppen szó lesz.

Az ötletet az adta, hogy régi újságkollekciók böngészése közben bukkantam egy éppen húsz évvel ezelőtt közölt írásomra. Újraolvastam, és rádöbbentem, hogy az eltelt két évtizedben mennyi érdekesnek vélt,  közlésre váró, új adat került a birtokomba.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy, reményeink szerint két évtized alatt jócskán felfrissült lapunk barátainak a tábora. Érdemes hát az ifjabb és a középnemzedékhez is szólni, mert „rajtuk az aradi magyarság szeme”.

Megmaradásunk egyik legerősebb fogódzója éppen az anyanyelv és a hon- s helyismeret. Hogy ne csak egykedvűen, öncélúan éljük hétköznapjainkat.

Lenni és (még jó ideig) megmaradni.

Egy kicsit Hamletre emlékeztető, talán nem is pátoszmentes a felvetés.

A Fischer Elizként ismert palotának van néhány sajátossága.

Három imponáló nagyságú épület-együttesből áll, és ezek közül kettő az utcára néz, a legdíszesebb pedig a tágas udvar ékessége. Kecses udvari tornya ma is dacol a múló idővel. Az egykori tulajdonos nem lakott egyikben sem, sőt civil ember sembérelte az egykori Batthyány (Episcopiei) utcára néző, kétemeletes házat, még kevésbé a kerítéssel övezett díszes udvari ingatlant. Végezetül pedig az, hogy meglehetősen rövid ideig használták rendeltetésszerűen.

Nem kevésbé biztos, hogy ezután sem fogják arra használni, amiért megépítették.

A mai aradiak többségének tudatában ez a mára már meglehetősen elhanyagolt műemlék-együttes egyet jelent a szülészeti-nőgyógyászati klinikával. A főutcára néző, pávákat ábrázoló szecessziós vaskaput megcsonkított, lepusztult állapotában is megcsodálják az idegenek.

Biztos létezik olyan statisztika, amiből kiderül, hányan látták meg a napvilágot ebben a kórházban. A hetven éven aluli aradiak közül majd mindenki.

A többségi lakosság Salvator Vuia kórház néven ismerte meg.

De hát ki is volt a névadó, Vuia doktor?

Egyike a két világháború között Aradon praktizáló kiváló nőgyógyászoknak. Budapesten és Bécsben végezte felsőfokú tanulmányait, majd 1933-ban a szülészeti kórház igazgatója lett. Többek között az anyakirálynét is sikerrel kezelte. (Elődje, Albu Ştefan doktor is remek szakember volt. Élete megoszlott Arad és Kolozsvár között, ahol az orvosi egyetemen tanított. Aradi pacientúrájához is hűséges maradt. Ingázás közben, igen fiatalon egy tragikus autóbalesetben hunyt el.)

Az épület-együttest alighogy berendezték, kitört az első világháború. A hadsereg azonnal lefoglalta. Évekig hadikórházként használták.

Merthogy eredetileg zsidó leányárvaháznak épült.

Egy melegszívű, magányosan élő, dúsgazdag aradi hölgy, Fischer Erzsébet Eliz jóvoltából és vagyonából.

Élő szemtanú és meglehetősen kevés írásos emlék híján nem sokat tudunk a bőkezű adományozóról, akit egyébként mogorva, magának való hölgyként ismertek. Szerényen élt, és emiatt környezetében sokan azt hitték, labilis anyagi helyzete visszavonultságának oka. Az viszont tény, hogy a tisztes aggkort megért, és, a hiedelmek ellenére, mód fellett vagyonos aradi hölgy, korán végrendelkezett. Ebben 300 ezer koronát meghaladó értékű ingatlanokat hagyott a hitközségre, azzal a feltétellel, hogy bérbeadásukból leányárvaházat működtessenek, amelyben a család nélkül felnövő leányok otthonra leljenek, és olyan nevelésben részesüljenek, amelynek hasznát veszik majdani házaséletükben.

Hogy ez az összeg akkoriban mennyit ért, némi fogalmat alkothatunk abból, hogy a Kultúrpalota felépítésére induláskor ennél kisebb összeget, 250 ezer koronát irányoztak elő, és ennek is csak egy része terhelte volna a várost, a többi állami támogatásból folyt volna be. (Az más történet, hogy végül a kivitelezés ennek közel az ötszörösébe került!)

Sőt, mi több, 1918 júliusában, amikor a háború miatt csonkán maradt családokban a megélhetés és a gyermekek ellátása, iskoláztatása egyre nagyobb gondot okozott, a korábbi összeget megtetézte 5 millió koronával, amely az árvaház mellett egy szemészeti kórház létrehozását irányozta elő.

Fischer Elíz tehát egymaga felért egy sok tagból álló és tehetős támogatókkal rendelkező szociális intézménnyel. (A humanitárius megnyilvánulásokban a korabeli módos emberek igencsak magasra állították a mércét. A Hatvani Deutsch-Bernát család adományából 1871-ben fiú árvaház, Spitzer Ignác adományából 1913-ban öregek otthona nyílt meg Aradon. Andrényi báróék pénzéből gyermekkórházat építhetett a város.)

Az 1921-ben elhunyt adományozó síremléke a Mosóczy-telepi neológ zsidó temető egyik legszebb pantheonja.

Az árvaház alapkövét 1906-ban helyezték le, s még a nagy háború kitörése előtti „boldog békeidőkben” felépítették a ma is létező udvari épületet, majd a főutcára és a mai Püspökség (Episcopiei) utcára néző épületrészt.

Sajnos az adomány, majd az alapítvány tőkéjét a háború idején hadikölcsönbe fektették, ami hamar elértéktelenedett, s a hatalmas összeg java odaveszett.

A leányárvaház a „Fischerben” csak az 1920-as években kezdhette el a működését.

A szokások szerint a lányok házasságkötésük idejéig itt maradhattak, s az intézmény a hozományukról is gondoskodott. A kuratórium egész a háború végéig működött. Elnöki tisztét a hitközség mindenkori vezetője látta el.

Az említett okokból immár alaposan megcsappant alapítvánnyal is ügyesen sáfárkodtak: nemcsak az árvaház fenntartását biztosította, hanem jövedelmező is volt. Így például hozzájárult a Váradi úton létrehozott új zsidó temető létrehozásához.

De a létesítménynek rövid életet szabott a történelem. A második világháború alatt az épületekbe újra hadikórház, majd tiszti étkezde költözött. Az árvaház lakói a hitközség székhelyén találtak ideiglenes menedéket.

Az előzmények ismeretében aligha csodálkozhatunk azon, hogy az államosítás és az egyházi vagyonok elkobzása után az épületegyüttes továbbra is az egészségügy szolgálatában maradt.

És nincs ez másként napjainkban sem, amikor számtalan fórumon sürgetik a szülészeti-nőgyógyászati klinika épületének és felszereltségének a korszerűsítését. A privatizáció során visszaigényelt ingatlanként erre viszont nincs törvényes lehetőség. Évek óta húzódik a kiköltözés ügye, de a helyi potentátok mindmáig nem találtak kitörési lehetőséget az „ördögi körből.”

Salvator Vuia doktor nevét nem felejtette el az utókor, noha hajdani páciensei közül aligha lehet valaki még életben. A nagyvonalú alapító, Fischer Eliz nevét viszont csak az igen éles szeműek böngészhetik még ki a Köztársaság útján lévő épület tető alatti timpanonján, ahová nem az utóbbi száz évben, hanem „akkoriban” vésték fel. (Nagyon sokan fel sem figyeltek a vörös márvány alapon magyarul felvésett korabeli feliratra.)

A „régi” aradiak az épületegyüttest mindmáig „Fischerként” emlegetik.

Arad egykori „nagyasszonyai”, Bibich Jakabné Tomján Margit, Bohusné Szögyény Antónia, Vásárhelyi Janka, Neuman Dánielné Fürst Mária között Fischer Elíz is embertársai megsegítésére tette fel az életét és vagyonának jelentős részét. (Legalább egy emléktáblát feltétlen megérdemelne.)

A fehér hollónál is ritkábbak manapság az ilyen emberek.

 

 

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'