A határ-szindróma új vonzatai

A ’60-as évek közepe táján biciklivel jártam ki Aradról a nagyiratosi iskolába tanítani. Kisvarjasnál naponta igazoltatott a járőr. A töltésen karikázva sóvárogva pillantottam a közeli Dombegyház szélét jelző jegenyesorra. Akkoriban még nem jártam a karnyújtásnyira lévő határ túlsó oldalán.

Még két évtizeddel később is szinte hihetetlen mesének tűnt az, amit aacheni barátaim meséltek: ha kedvük szottyan, átugranak a szomszédos hollandiai városkába, mert ott olcsóbb és finomabb a sajt. Pedig akkorra már jómagam is többször eljutottam a határ túlsó oldalára. A kétévenkénti utazási lehetőséggel járó kálváriát mindenki ismeri, aki átélte azokat az éveket.

Ma ott tartunk, hogy aradiak százai vásárolnak házat a békési Dombegyházon és környékén. Sokan át is költöztek, onnan járnak be aradi munkahelyükre. Egyelőre még kerülővel teszik ezt meg, a tornyai határátkelőn, mert Kisvarjasnál csak alkalmilag, évente egyszer-kétszer nyitják meg a határt. A zimándi földekre viszont már gyakrabban átjárnak dolgozni mezőgépeikkel a dombegyháziak, és csak idő kérdése, hogy itt is formálissá váljék a két uniós ország közötti határ, ami Tornya–Battonya térségében már megvalósult.

A politológusok, a jövő gazdasági erővonalait feltérképező szakemberek közül vajmi kevesen számítottak a mostani oda-vissza irányú népességmozgásra.

Odaát pár éve még mindenki a romániai exodustól tartott.
Féltették munkahelyeiket, a bérszínvonalat, tartottak az etnikai felhígulástól.

Ma ott tartunk, hogy a határsávban élő emberek közül sokan örülnek annak, hogy a zajos, szennyezett és közlekedési szempontból ellehetetlenített Aradról nyugalmasabb helyre költözhetnek. A csillagos egekig feltupírozott nagyvárosi ingatlanárakhoz viszonyítva a határ túlsó oldalán jóval olcsóbban vásárolhatnak házat.

Így lesz a Békés megyei nyugalmas, patriarchális településből lassacskán egyfajta „alvó” városa Aradnak. Persze nem közigazgatásilag, csupán csak a szó képletes értelmében.
És ebből a nagy nemzetiségi lecsóból Battonya, Dombegyház és a környező elöregedett, kevés munkalehetőséggel rendelkező települések is hasznot húznak. Felfrissül a vidék, megvásárolják és felújítják a régi házakat; Dombegyházon már épül az új román iskola, hiszen lett gyermekutánpótlás, élettel telnek meg a városka üzletei. A tavalyi példán okulva az idei szezonban már fedett étkező terasz, jól ellátott teraszvendéglő várja az aradiaktól felfuttatott strandon a fürdőzők tömegét. Az élelmes ingatlanügynökök egy-egy hétvégi napon a battonyai parkolókban minden aradi autóra kiteszik ajánlataikat.

Egy olyan közgazdasági, szociológiai jelenséggel állunk szemben, amelyet Európa nyugati részeiben már réges-rég átéltek, kielemeztek, ám régiónkban új elemekkel gazdagodva jelenik meg és számos vonzatát csak találgatni lehet. Elképzelhető, hogy ez a nagyvárosi konglomerátumhoz, az ún. metropolis-jelenséghez vezet, ám ennek a fordítottja se kizárt.

Egy azonban biztos: az utazás szabadsága, a kölcsönös helyszíni tapasztalás folyamatosan oldja a két nép évszázados történelmi csúsztatásoktól, hamis előítéletektől és olcsó politikai maszlagoktól terhes viszonyát.

Nos, az uniós lét, a zseniális Illyés Gyula által több évtizede megfogalmazott „határ a magasban” olyan „oda-vissza” jelenségekkel jár, amelynek irányát Európának ebben a felében – ahol minden megtörténhet és mindennek az ellenkezője is – nehéz pontosan prognosztizálni.

De feltétlenül szükséges!