JelenHaz
Hétfõ, 2019. november 18., 21.28
Helytörténeti mozaik

A korzón innen és túl

A régi aradiak emlékéből kitörölhetetlen a korzó és a korzózás fogalma. Annyira sajátos, annyira jellegzetesen „aradi” időtöltés, azt is mondhatnám, hogy szokás volt, amelyhez foghatót más erdélyi városban nemigen találtunk, noha másutt is sétáltak hét végén az emberek. Nem volt televízió, internet, a „röghöz kötés” e modern formája, s az emberek az utcán találkoztak, beszélgettek, divatos szóval élve „szocializálódtak”.

Ki a megmondhatója, miért végződött a messze földön híres „promenád” a Neuman-palotával? Talán, mert ez volt a főutca építészetileg legimpozánsabb része. Talán, mert a város gazdasági és társadalmi életében közel egy évszázadon át meghatározó szerepet játszó család itt építtette fel hatalmas bérpalotáját, amelynek földszintjén vendéglők, luxusüzletek rendezkedtek be?

Nem tudom. De tény, hogy ez a három utcára néző impozáns palota jelkép volt, s meglehetősen elhanyagolt állapotában még ma is megnyerő látvány.

Arra vonatkozóan se találtam írásos emléket, hogy a három idősebb Neuman- fívér (Ede, Alfréd és Dániel) közül kié volt az építkezés ötlete. Ede fiára, az akkoriban harmincas éveiben lévő Samura is joggal gyanakodhatunk, de ez napjainkban már aligha lényeges. Tény, hogy az akkori Andrássy út és a Széchenyi utca sarkán álló régi, jellegtelen épületek lebontását követően a város addigi legnagyobb bérpalotájának megtervezésére kérték fel Arad egyik sztárépítészét, Tabakovits Emil Milánt.

A kiváló szakember az akkoriban elterjedt eklektika híveként ebben a stílusban „álmodta meg” a városháza szomszédságába tervezett kétemeletes bérpalotát.

A több kapuval, belső lépcsőházzal rendelkező ingatlan két szakaszban épült meg. Az első részt 1892-ben már elfoglalhatták a lakók. Később a Széchenyi (Horia) és a Batthyány (Episcopiei) utca felé meghosszabbították. Ekkor készült el a másik, reneszánsz jegyeket hordozó torony. Az épület ékessége a négy oszlopon nyugvó erkély, a két masszív saroktorony, a padlásablakok dohányszelencére emlékeztető kiképzése, és a tetőtérre emelt támfalon elhelyezett családi címer. (Ferenc József császár és király aradi látogatását követően, 1894-ben kaptak a Neumanok nemesi előnevet, bárói címet azonban csak jóval később, 1913-ban. A nagyméretű, díszes címer ezért később került a homlokzatra.) Az udvaron vártoronyra emlékeztető lépcsőházi részek találhatók. Az első emeleten kialakított elegáns bálterem mennyezetét mintás fafaragások díszítik.

A népes Neuman család az akkori Széchenyi utca felőli családi ház felépültéig itt lakott, de 1909 után már csak a matuzsálemi kort megélt Dániel báró (1837–1928) lakta a legmódosabb aradi családok által akkoriban áhított lakások egyikét.

A földszinti üzletsoron elsőként a Hungária kávéház rendezkedett be. A mai McDonald’s és az OTP Bank helyén igen tágas és elegáns étteremnek számított. Jó ideig a két utca sarkán volt a bejárata. Bútorzata a legszebb fővárosi vendéglőket utánozta, személyzetét sokszoros rostálás után választották ki. A főutca felől kihúzható árnyékoló védte a nyári nap sugaraitól a vendégeket. Itt bérelt helyiséget 1896-ban megnyitott cukrászdájának Matzky Károly, az időszak egyik legfelkapottabb cukrásza.

A szomszédban, immár a József körúti sarokházban, hamarosan megnyílt a Millenium sörcsarnok. Tulajdonosa, Schuch Ferenc mindent elkövetett, hogy a vendégek egy részét elhódítsa a Hungáriától. Frissen csapolt kőbányai sörének valóban sikere volt, külön termet biztosított a társas estélyekre, sőt kiharcolta, hogy a lóvasút megállóhelye ne a konkurencia, hanem az ő vendéglője előtt legyen. Ebből is látható: az első világháború előtti években már igen kiélezett volt a versengés.

Az impériumváltást követően is megmaradt az épület sokrétű rendeltetése. A főutcai részen a Weil virágüzlet működött, a szomszédos épületben a Piros család egy olasz szakember által működtetett Imperial cukrászdája. A Palota udvari részébe viszont a „szeku” elődje, a Siguranța rendezkedett be. Ennek, nyilván, nem igazán nem örvendtek a palota lakói. Annak sem tapsoltak, hogy az udvari rész emeletén egy részt leválasztottak az 1948-tól 1957-ig Aradon működő Állatorvosi és Zootechnikai Főiskola bentlakása számára.

Jó társítás, nem igaz? A diákok szem előtt tartása az 1956-os magyarországi forradalom után tovább erősödött.

Nem lehetett akkoriban könnyű álma a ház lakóinak.

Érdekesebb ennél a „Bulevard” időszak. Az 1960-as évek elején, a hagyományok folytatásaként, Arad legelegánsabb vendéglőjét itt nyitották meg. Persze állami gondozásban. Jó helyen, jó konyhával, jó ideig még a „polgári világ” szakácsaival és pincéreivel. Nem vitás, hogy az egypártrendszer és az állami tulajdon idején egy kissé „kirakat” jellege is volt, de ez akkoriban senkit sem érdekelt. Különösképpen azt, aki megengedhette magának, hogy néhanapján itt ebédeljen, vagy vacsorázzon. A némi enyhülést hozó ’70-es években ide vittük egy-egy jó falatra a különböző magyar rendezvényekre meghívott, a szerkesztőséget felkereső írókat, költőket: Kányádi Sándort, Horváth Imrét, Franyó Zoltánt. Kányádi itt elevenítette fel az olvasótalálkozókon történt humoros fordulatokat. Horváth Imre fiatalkori kalandjait a Reggel szerkesztőjeként Arad egykori vigalmi negyedében, Franyó pedig Adyhoz fűződő barátságának epizódjait és a Genius folyóirat életben tartásáért folytatott titáni küzdelmét.

A pálya elején lévő újságíróként valósággal habzsoltam szavaikat.

Havadi Zoltánra, az apró termetű, de rendkívül ügyes és udvarias pincérre is emlékszem. Gyors léptekkel hét-nyolc tál levest is kivitt egyszerre, anélkül, hogy egy cseppet is kilöttyintett volna. Pedig alacsony emberként rövid karja volt.  Egy-egy rendelésnél odasúgta: „nem ajánlom”. A zenekart a kitűnően zongorázó Kuli (Pálku) vezette, a dobos Remlein Tomi volt. Remekül muzsikáltak.

Hol van manapság ilyen helyen élő zene?

Az emeleti egykori bálteremben és környékén viszont „halálkomoly” munka folyt. Itt székelt az ARLUS, azaz a román–szovjet barátság ápolására létrehozott szervezet. Sóhivatal volt a javából. Megszűnése után a káderek politikai „fejtágítója”, a marxi-lenini esti egyetem működött a termekben. Aztán végre, Cziszter Kálmán építőmérnök kitartásának köszönhetően, egy normális kezdeményezés is otthonra talált az egykori bálteremben: a magyar nyelvű szabadegyetem. Ekkor és itt már szó eshetett Arad és Erdély épített és kulturális örökségéről. Jeles hazai értelmiségiek „kalapálták a rést a hallgatás falán”. Emlékszem a kolozsvári Balogh Edgár professzor előadás utáni dorgáló szavaira: „miért nem használjátok többet ezt az embert. Hatalmas tudás birtokosa”. Seidner Imrére gondolt, aki számos aradi és erdélyi lap belső munkatársa, a két világháború között pedig a Népszövetség genfi tudósítója volt.

A palota emeleti „ékességét”, az egykori báltermet 1989 után a Goldiș egyetem vette birtokába. Alagsorában diákklub, majd különböző szórakozóhelyek váltogatták egymást. Az udvari részeket cégek bérlik. A főutcára néző gyönyörű kaput beborították otromba hirdetőtáblákkal. Mintha jeleznék: itt nem állt meg az élet. A palota civilek lakta szárnyának ablakai viszont igencsak sötétek. Aki tehette, elköltözött. A polgári világ teremnyi lakásait ma nehéz belakni, kifűteni. Ilyen helyen lakni ma anyagi csőd.

Az épület düledező tornyát ugyan pár éve úgy-ahogy rendbe hozták, de az aradiak jótevőjének tartott bárói család és a vérbeli helybeliek egykori büszkesége, a korzó legimpozánsabb épülete ma siralmas látványt nyújt. A lehulló vakolattal, épületdíszekkel a törődés parányi szikrája is kialudt.

A Neuman-palota, akárcsak a korzó számos épülete, a belváros mélyrepülésének szomorú emléke.

 

 

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'