JelenHaz
Szombat, 2019. december 07., 08.00

A mi „dolce vitánk”

A múlt heti matuzsálemekről szóló cikk kapcsán kérdezték meg ketten is: szerintem mi a titka annak, hogy ma is élnek közöttünk ilyen magas kort elért emberek? Ráadásul nem volt eperhab-édes életük, hiszen, anyagi és családi helyzetüktől függetlenül, átélték a kisebbségi lét, a világháború(k), a diktatúra évtizedeinek minden nyavalyáját. 


Magam is sokszor elgondolkoztam ezen a ritka adottságon, és én lennék a bölcs Salamon, ha tudnám a választ. Egyetlen szerény ötletem van, és ez abban merül ki, hogy mindig azt nézték, milyen szerencse, hogy már félig tele a pohár, azaz az élet derűs részét keresték és ragadták meg. A sorscsapásokat pedig a “lesz ez még így se” szellemében fogadták és igyekeztek minél hamarább túltenni magukat a bajokon.

Persze az ember öröklött génjein és természetén sok minden múlik. Mi itt, Közép-Kelet-Európa csücskében, tisztelet a kivételnek, nem tartozunk a türelmes, ráérős, vidám alaptermészetű emberek közé. 

A magyar semmiképpen nem ilyen. 

A szórványmagyar még kevésbé.

Tessék csak arra gondolni, milyen idegesen fogadtuk az útjavítás miatti felfordulást. Ha gyalogosan vagyunk az útkereszteződésekben, idegeskedünk, stresszeljük magunkat. Ha kocsival, a közlekedési dugókban dudálunk, szitkozódunk, szabálytalanul előzünk. Emlegetjük a polgármester, a tervezők, az építők felmenőit, ezt az egész ilyen meg amolyan várost, amelyben már jó régecskén minden a feje tetejére van fordítva. Közben vígan szemetelünk, kidobjuk a kocsi ablakán a nejlon poharat, elnyomjuk idegesen a cigarettát és odébb rúgjuk a járdán.

Egy aprócska történet az én edzett aradi szememet is szürke ködfátyollal borította el.

A sportcsarnok melletti Európa-parkban vasárnap kora este gyermekek játszadoztak, hintáztak. Négy nagymama korú hölgy vigyázott rájuk. Ültek a közeli padon, trécseltek, cigarettáztak. Régecskén ülhettek ott, mert csikkerdő volt körülöttük. Nagyon a begyemben volt a látvány, mégsem szóltam rájuk. Helyettük szégyelltem magam.

Elmeséltem az esetet annak az olvasónknak, aki a hosszú élet titkairól faggatott. „Na látja, mondta, ha rájuk szólt volna, kiöntötte volna mérgét, mint ahogy a heves vérmérsékletű emberek teszik, megkönnyebbült volna. Így, magába fojtva, sokkal rosszabb... Miért nem tanulunk az olaszoktól, van belőlük Aradon elég?

Igaza volt. 

Nem túl régen Nápolyban jártam. A dél-olasz a világ legráérősebb embere. Az autók, iszonyatos zajjal túrázó motorok dzsungelében vígan közlekedik az úttesten a gyalogos. Kezét felemelve jelzi, hogy, „állj meg, vándor, nem látod, hogy közlekedem?!” És a kocsi, a busz megáll. És senki se „anyázik”, ez ott megszokott, mindennapos pillanatkép.

Mert a mediterrán világ e csücskében senki se siet, senki se cukkolja fölöslegesen magát. Pedig nem az olasz Dante Alighieri, hanem a mi Heltai Jenőnk írta e gyönyörű sorokat: „Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”

Igaz, a nápolyi utcákon nagyobb a szemét, mint amit a legdúsabb fantáziájú aradi elképzelhet.

A két világháború között patika volt az aradi belváros. A legtisztább és a legnyugodtabb városok közé tartoztunk még a ’60-as évek elején is, amikor volt időnk és türelmünk vasárnaponként, ünnepnapokon korzózni, mikor ez volt a társadalmi élet és az érintkezés egyik alapköve. 

A betelepülteknek, akik nem vették át a helyi szokásokat, hanem a saját képükre faragták az aradiakat, no meg a mai fiataloknak pedig mindez már történelem. Vagy még prózaibban fogalmazva: idős emberek meséi, amelyeknek talán a fele se igaz.

Mert ők már abban nőttek fel, amit maguk körül látnak. A piszkos, szemetes várost és a stresszes, ideges, örökösen feszült embereket.

De jó lenne, ha mindezek ellenére elérnék a matrónák és matuzsálemek korát!

Szóljon hozzá
CAPTCHA Image
Hozzászólt: nézz magadba / Szombat, 2009. június 06., 21.43 Válaszoljál rá! Válaszoljál rá!

HA MAGYAR VAGY MAGYARRA SZAVAZZ !

Jelen
Puskel Péter
Communitas
'