A Rozsnyay-precedens

Lehet, hogy lelkesednem kellene, de csak annyit mondok: úgy tűnik, lassacskán helyreáll a dolgok természetes rendje. Egy magyar tudós, kora felvilágosult elméje tiszteletére emléknapot rendeznek és táblával jelölik meg házát abban a városban, amelyben munkássága kiteljesedett.

Rozsnyay Mátyás aradi gyógyszerészről van szó. Életművét holnap olyan átfogó eseménysorozaton elevenítik fel, amelyből nem hiányzik a pályaív felvázolása mellett a kegyelet és az utókor számára iránymutató, reményeim szerint precedens-teremtő emléktábla-állítás sem.

A dolgok természetes rendjét abban kell keresnünk, ami eddig hiányzott a hasonló – sajnos, nem túl gyakori – megemlékezéseken: az emléktábla-avatásban. A meglehetősen eldugott helyen lévő Damjanich-emlékeztetőn kívül köztéren magyar vonatkozású névtáblát időtlen idők óta nem helyeztek el Aradon.

A másik újdonsága ennek az immár normálisnak tűnő eseménynek abban ismerhető fel, hogy két magyar civilszervezet – a Szabadság-szobor Egyesület és az Alma Mater Alapítvány – mellett a polgármesteri hivatal is részt vállal az eseményben. Sajnos, ebben a triászban éppen a két magyar civilszervezet együttműködése a törékeny tényező.

Rozsnyay Mátyás kora egyik legsokoldalúbb értelmiségijeként megérdemli, hogy nevét megismerjék és tisztelettel említsék azok is, akik eddig úgy mentek el a háza előtt, hogy fogalmuk se volt, ki lakott ott, kinek a monogramját rejti a szecessziós erkély és hogy mivel tűnt ki pályatársai közül ez a nem túl hosszú életű és ennek is csak egy töredékét Aradon töltő  gyógyszerész.

Rozsnyay készítményei közül nemcsak a hírnevét megalapozó csokoládé bevonatú kinint keresték évtizedekig messze földön is, hanem egy sor olyan preparátumot, amelyet Szabadság téri patikájának „boszorkánykonyhájában” állított elő. Ilyen volt a fogfájásra hatásos Bonatzik, illetve a hideglelésre használatos Misera csepp, a lábizzadásra ajánlott Anosmin, a pattanásos arcra hatásos Serail kenőcs, a fagybalzsam, hajfesték, a Kelen-féle köhögéscsillapító por. És akkor még nem említettük az aradkövi szőlőjéből előállított gyógybort, a ménesi aszúbort és a tokajit, amelynek gyógyító hatását (mértékletes használat esetén) gyakori országjáró tudománynépszerűsítő előadásaiban is hirdette.

A 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben országos újdonság volt a laboratóriumi eljárással előállított tinta, hiszen akkoriban ezt rajta kívül sehol nem gyártották iparilag. Ausztriából kellett importálni.

És nem hagyhatjuk ki a sakk-könyvíró Rozsnyayt, érdemeit e népszerű szellemi sport szakkifejezéseinek magyarításában.  Továbbá hiányos lenne kora egyik polihisztoráról felvázolt kép az akkoriban még gyermekcipőben járó fotográfia terén elért érdemleges ügyködésének megemlítése nélkül.

Szerencse, hogy erről a kiváló emberről és „holdudvaráról”, azaz a környezetében dolgozó vegyészekről Réhon József és Csanádi János jól időzített tanulmányt jelentetett meg.

Ám még örvendetesebb, hogy végre felismerjük, sok olyan Aradon született vagy munkássága révén a városhoz kötődő kiváló ember járult hozzá a szűkebb és tágabb régió szellemi gazdagságához, akikről nemzedékek sora semmit vagy édeskeveset tud.

Megismerésüktől elzárni a tömegeket, érdemeiket elhallgatni nemcsak az utókor hálátlanságának gesztusa, hanem hamis és végtelenül káros jövőszemlélet. Ottfelejtett, rég elmúlt időkre emlékeztető sorompó a kölcsönös megismerésen alapuló megbecsülés útján.

Holnap e sorompók egyikét felemelik.