Hétfõ, 2017. október 23., 22.08

Arcok a (közel)múltból (31.)

Jó volna tudni, hányan emlékeznek még rá. A „hetvenkedők”, meg akik még szeretnének, de már a két hetesen is túl vannak. Szóval a szó szerinti „véndiákok.”

Talán nem is értékelné az effajta humoros hangnemet, merthogy komoly ember volt. Vagy legalábbis ezt az arcát mutatta a diákság felé. Mert igen hamar, talán váratlanul kinevezték igazgatónak. Nem volt könnyű dolga. Előtte, a háborús években a félhivatalosan működő zsidó líceumban tanított matematikát. Az intézetnek saját épülete sem volt, csak befogadták, megtűrték, hol itt, hol ott. Aztán a nyakunkba zúdult egy még nehezebb időszak. Tessék csak belegondolni, emlékezni! A hetvenkedők nemzedékének nem kerül nagy erőfeszítésébe: a legsötétebb sztálini korszakban az egykori Katolikus Főgimnázium jogutódjában igazgató lett egy zsidó tanár.

Akár a kor fricskájának is tekinthettük ezt a kihívást. A súlyos szívbajban szenvedő értelmiségi Canossa-járásának. Elfogadta, csak ő tudhatta, hogy miért. Talán mert francia nyelvszakos felesége egy elit iskolában, vele együtt taníthatott.

Ragyogóan helyt állt. Egy olyan időszakban, amikor a demokrácia csupán papíron, csak üres jelszavakban létezett, ebben az iskolában a valós demokrácia őrangyala vigyázott a tantestület tagjaira és a növendékekre. A direktor úr befogadott mindenkit, akit a jó szándék hozott ide és anyanyelvén akart tanulni, beleértve a kizsákmányolóknak bélyegzett báró fiait, a kényszerlakhelyre küldött szülő rokonoknál „felejtett” csemetéit is. Mindez nem csekély bátorságot és gerincességet feltételezett. Az iskola minden szinten jól teljesített: diákokból álló (fél)szimfonikus zenekara még a Kultúrpalota nagytermében is sikeresen hangversenyezett. Kosárlabda-csapata megverte az akkoriban Aradon működő állatorvosi főiskola válogatottját. A lányok jelenléte, biztatása katalizátor-hatásúnak bizonyult. Jól működött az akkoriban „gyermekcipőben” járó koedukáció.

Még valami, amire emlékszem: az egyetemisták téli vakációjában rendszeresek voltak az iskolai batyus bálok. Erre meghívták az egyetemistává „emberesedő” volt növendékeket is. A tanulók és a diákok a tornateremben buliztak, a szülők pedig a maguk készítette szendvicseket, süteményeket árusítottak az emeleten. E kapcsolatból sok barátság, jó néhány házasság született. A rendezvények spontán módon erősítették a szülő és az iskola viszonyát, összekovácsolták a magyarságot.

Az igazgató szigorú, igényes ember hírében állt. De kétségtelen, hogy volt humorérzéke. A mi osztályunkban csillagászatot tanított. Egy rögtönzés kielemzése után valakiről azt állította, hogy puskázott. A diák váltig tagadta. Mire a tanár: „Fiam, a puskázáshoz intelligencia kell. Te azt is odamásoltad, hogy lásd a 3. ábrát!” Az „r” betűt keményen ropogtatta, mert raccsolva beszélt.

Nem merném bizonysággal állítani ennyi évtized távlatából, de ez az öt-hatévnyi igazgatóság sokat rontott az egészségi állapotán. Különösen azt követően, hogy az egyik, a diákság körében is nagy szimpátiának örvendő tanárt, kedves kollégát meghurcolta a politikai rendőrség és a rettegett Duna–Fekete-tenger csatornához internálták kényszermunkára. Sose tért vissza.

Egy nap futótűzként terjedt el a hír: elvitte a szívbaja. „Szép” neve volt, rövid, ám eredményes élete.


***

(Múltkori memoárunk az idén februárban elhunyt Kosara Géza emlékét idézi.)

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu