Hétfõ, 2017. október 23., 23.49

Arcok a (közel)múltból (33.)

Vannak párhuzamos életpályák. Együtt haladnak, majd eltávolodnak egymástól, újra közelednek, hogy ismét eltávolodjanak, s valahol a végtelenben talán ismét találkoznak.

Egyívásúak voltunk, óvodatársak a Zárdában, még az apácák keze alatt. Erre a tényre csak akkor döbbentem rá, mikor, jóval később, valahonnan előkerült egy megsárgult fénykép, rajta sok csula fülű, kopaszra nyírt, rövidnadrágos lurkóval. (Az óvó nénik sehol, ők nem mutatták magukat a felvételen.) Közben ugyanis elrepült néhány évtized, s bennem úgy élt, hogy „csupán” az egyetemi évek óta tart a barátság. Merthogy Aradon más-más iskola padjait koptattuk.

Lényeg, hogy a városban gyakran összefutottunk, s mindig szót váltottunk, de valahogy azokról a kezdeti évekről nem esett szó. Tudtam róla, hogy az iskolai katedrát az oktatásnak egy lazább, kötetlenebb formájával váltotta fel: a gyermekek palotájában a repülőmodellező kört vezette. Tipikus formája volt az önmegvalósításnak: amikor a kedvtelés, a szenvedély hivatássá válik.

Itt ismét közelített egymáshoz az életpályánk. Új helyén remekül érezte magát. Olyannyira, hogy később meg se fordult a fejébe, hogy váltson, visszatérjen az iskolába. Lehet, hogy van, de nem ismerek rajta kívül senkit, aki pályája majd teljes idejét a gyermekpalota valamelyik szakkörében töltötte volna le. Néhányszor meglátogattam, egyszer vagy kétszer írtam is róla. Imádták a gyerekek: románok, magyarok, bárki, aki ebbe a körbe iratkozott, mert érzett magában barkácsoló kézséget és vonzotta mindaz, ami repülés.

Barátom rendkívül türelmes volt velük, de olyan hévvel magyarázott, mutatta, mit hogyan kell összeállítni, hogy az lenyűgözte a gyerekeket. Aztán, mikor kipróbálták a modelleket a mezőn, amikor szélnek eresztették, és körözött a levegőben, az volt ám az önfeledt öröm, a szabadságérzet szárnyalása.

Versenyekre jártak, díjak tucatjaival tértek haza, s az aradi modellezők híre bejárta az országot. Mesterüket pedig a szakma a legjobbjai között tartották számon.

Nem volt közéleti ember, életét kitöltötte a szeretet, amivel a munkáját végezte. Feleséget is a munkahelyéről választott. Élete párja jó ideig vezette ezt az intézményt. 

Emlékszem, hányszor aggodalmaskodott, hogy hamarosan ki kell költözniük a volt Andrényi házból. Már alapozták a palota új épületét a ligetben, de tudta, hogy a költözésig sok víz lefolyik még a Maroson. Már nyugdíjas volt, de nem hagyta ott, nem bízta másra a gyerekeket. Visszajárt, mert úgy érezte, itt lehet a leghasznosabb. Másban nem is gondolkodott.

Sose panaszkodott betegségre. Inkább felesége egészségi állapotáért aggódott. Meglepődtem, amikor egyszer arról tett említést, hogy alapos kivizsgáláson esett át, de már jól van. Napirendre tértünk a dolog felett és ismét arról szólt, hogy versenyre készülnek, ha jól emlékszem, talán a Békés megyei modellezőkkel.

Aztán ment mindenki a maga útjára.

Az újságban közölt gyászjelentés letaglózott.

Ha tanítványai közül valaki a helyébe lépett, ha hallatnak még magukról a Palota modellezői, akkor ez a szakkör aligha viselhetne más nevet, mint azét, akinek vagy négy évtizedig itt volt a második otthona.

Vagy talán az első…


***

(Szerdai megemlékezésünk Bloch Rudolf, a filharmónia egykori koncertmestere pályáját villantotta fel.)

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu