Csütörtök, 2017. október 19., 17.38

Arcok a (közel)múltból (34.)

Legutóbb azt fejtegettem, hogy kivételes szerencse, ha az ember hobbija és hivatása egybeesik. Ez felér egy lottónyereménnyel. Évtizedeken át azzal keresed a kenyered, amit a legjobban szeretsz. S ha eljönnek a csendes évek, a szenvedély megmaradhat, elkísér a sírig.

Nos, most egy olyan emberre emlékeztetnék, akinél ez a szimbiózis hajszál híján összejött. Játékból lett a szenvedély. Zsenge gyermekként édesapjától tanult meg sakkozni. És nem is akárhogyan. Az akkori Pionírpalotában a sakk-kört látogattuk, és Ő már ott magasan a legjobb volt. A nyúlánk, barna, halk szavú legényke csak akkor mosolyodott el, amikor partnereinek bemondta a mattot.

Egyszer a kapuban megvárta az édesapja. Számomra idegen nyelven beszéltek. Bolgárok voltak, abból a népcsoportból, amely a török hódítás elől menekülve, Vingán, illetve néhány más bánsági faluban telepedett meg.

A kisebbségi tudat és lét erősítette barátságunkat, bár ő sokkal jobban beszélte az állam nyelvét, mint akkoriban én, hiszen román tannyelvű iskolában tanult.

Az egyetemi években kerültünk ismét kapcsolatba. Egy évvel járt felettem. Akkor tudtam meg, hogy leigazolt sakkjátékos, de a versenyzés fárasztja. „Nem nekem való” – mondta magyarul. Jól megjegyeztem szavait, mert ettől kezdve csak magyarul beszélgettünk. Újságolta, hogy egyre jobban érdekli a sakkjáték levelezési formája. És a sakkrejtvény-fejtés. Rengeteg a partnere. Ez teljes szabadidejét leköti. Olykor még a fél éjszakáját is.

De hát a sakkból nem lehet(ett) megélni. Legalábbis Aradon és azon a szinten nem.

Tanított. Felesége is, akivel még az egyetemi évek alatt kerültek össze.

Erre volt két jó megjegyzése:

„A mi házasságunk olyan, mint a bolgár–magyar barátság!” „Blokklakásos KGST.”

Időnként összefutottunk és akkor mindig szóba került a két szenvedély. „Ha fáradt vagyok, vagy ideges, leülök a sakktábla mellé, elmerülök a bábuk világában és felfrissülök” – mondta. Ez a szellemi sport kitöltötte az életét. No, meg a tanítás és a vele párhuzamos tanulás. Közben ugyanis a nyelvszak mellett történelemből is lediplomázott. „Így teljes a bölcsészet” – indokolta a döntését.

A rendszerváltás után, édesapja sugallatára, belekóstolt a politikába. A bolgár kisebbség érdekvédelmi szerveződését támogatta, de hamar megcsömörlött.

„Nem nekem találták ki a politikát” – mondta keserűen. „Túl sok e területen a karrierista, kevés a meggyőződéses politikus. A sakkban nem lehet csalódni.”

Már nemzetközi sakkmester volt, elszálltak fölötte is az évek, amikor rávettem, írjon tapasztalatairól könyvet. Megtette, de az ígéretes folytatás késlekedett.

A magánéleti tragédiák őt se kerülték el. Magára maradt.

Özvegyként nem találta a helyét. Lődörgött a parkban, a Maros-parton. Az alapvetően szófukar férfi örvendett, ha ismerőssel szóba állhatott.

Már nyugdíjas volt, amikor sakkpartnerei bíztatására egy battonyai csapatban versenyzőként ismét asztalhoz ült. Akkoriban egy időre visszanyerte életkedvét. Sőt, új élettársra is talált. Úgy tűnt, hogy révbe jutott, de a partra sajnos már nem ért ki.

Rengeteg kollegája, egykori tanítványa, tisztelője, sakkpartnere emlékezik rá.

És nem csak Aradon!

 


(Szombati esszénk Elek Péter tanár, modellépítő alakját, személyiségét villantotta fel.)


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu