Kedd, 2017. október 17., 14.39

Arcok a (közel)múltból (36.)

Kiskamasz lehettem, amikor nagyapámék pernyávai otthonának szomszédságában egy árván maradt asztalosműhelyt kibérelt. A háziak azt mondták, pályakezdő szobrásznak lesz a műterme. Az alacsony kerítésen át naphosszat leselkedtem és módfelett izgatott, milyen lehet egy „műterem”. Aztán egy fülledt nyári alkonyatkor a nyitott ajtón át elém tárult a titkok birodalma: satupad, vésők, kalapácsok és számomra felismerhetetlen, azonosíthatatlan figurák. Némelyikük sejtelmesen letakarva.

Talán az elhuny nyomdokaiba lépő asztalosmester az illető, csak valamiért titkolják – villant fel bennem, s többé nem érdekelt az egész.

Ki gondolta volna, hogy valaha pásztázzák egymást életútjaink?

Arad egyik Maros-parti lakónegyedében szomszédok lettünk. Akkoriban már jó nevű, befutott szobrász volt, a helyi művészszövetség elnöke. (Húsz évig töltötte be ezt a tisztséget.) „Hivatalból” is volt közünk egymáshoz, hiszen jelen voltam a kiállításaikon, írtam róluk. Ott voltam, amikor Cristea Miloș építésszel visszaállították a Hirschl-házzal átellenben lévő sarki épület szecessziós díszeit. Jártam nála, a ligeti műteremben, ahol télen hideg volt, nyáron kánikula; a jószomszédság nevében felkerestem otthonában, ahol a szívéhez legközelebb álló munkáit őrizte. Élvezhettem kedves felesége szívélyességét. Akkor tudtam meg, hogy „emberem” csermői születésű és Aradon a fa- és fémipari szakiskolában végzett. Tehetségét pedig a kiváló művész-pedagógus, Soós István szobrászművész fedezte fel, és ő bíztatta továbbtanulásra. Ő maga is tanított a Művészeti Népiskolában.

Egyszer egy hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta, hogy megmintázza kisebbik lányomat. Annyira karakteres arc. Melyik szülő nem érezne atyai büszkeséget egy ilyen ajánlatra? De nem vettem komolyan az ajánlatot, noha többször visszatért rá. Közben panaszkodott makacs szakmai betegségére. A szobrászok sok port nyelnek…

Mestere volt mindhárom szobrászati alapanyagnak: fa, bronz, kő. De talán a fa állt a legközelebb a szívéhez, hiszen művészi látásmódjának, fantáziájának megjelenítésére ez az anyag bizonyult a legengedelmesebbnek. Egyes kritikusai az expresszionizmus és a szecesszió késői képviselőjét látták benne. Tölgyfából faragott önarcképe is erre utal. Kedvelt nőalakjai is ide sorolhatók. Tartózkodott a monumentalitástól. Az Ópálos (Paulis) melletti történelmi emlékmű viszont azt tanúsítja, hogy akadt kivétel: a művész a nagy kihívások elől sem rettent vissza.

Amúgy jó humorú, befelé forduló ember volt, aki a magánéletében is a művészetnek élt. Ahogy mondani szokás: kissé a fellegekben járt.

Halála után egy határon átnyúló pályázat keretében Orosházán rendezték meg retrospektív kiállítását, amelyen méltathattam művészetét.

Hogy miért pont ott? Mert éppen a „szomszédban” rendezett kiállítása után, még hazatérte előtt, lépte át a lét és nemlét bűvös határát.

Hadd idézem a munkásságát legjobban ismerő műkritikus szavait: „utolsó mérföldkő volt ez a kiállítás, mielőtt elhagyta a világot, amelyben szenvedett, szeretett, alkotott, emberként és művészként is kiteljesedett.”

Aradi retrospektív tárlatát 2004-ben rendezte meg a képzőművész szövetség. Ekkor jelent meg, felesége kezdeményezésére, egy életpályáját bemutató román, magyar és angol nyelvű album. Azóta semmi…

PUSKEL PÉTER

***

(Legutóbbi esszénk dr. Almási Béla sokoldalú személyiségét villantotta fel.)


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu