Vasárnap, 2017. október 22., 20.28

Arcok a (közel)múltból (37.)

Alacsony volt, halk szavú és udvarias. Mint aki bocsánatot kér, hogy szól, hogy véleményt nyilvánít, hogy itt él, közöttünk, ebben a zajos, könyöklős, olykor kíméletlen világban.

Az ember a modorát otthonról, a családból hozza magával. Aztán az iskola, a közösség, maga az élet is alakít, csiszol rajta valamit.

Vajon igaz-e, hogy mind jónak, becsületesnek születünk? Meggyőződésem, hogy Ő mélységesen hitt ebben. És egész életét ez a szelíd szeretet, a mélységes humánum szőtte át. Talán a zene iránti alázatának is ez volt a forrása.

Kisiskolásként elcsodálkoztam, hogy ez a felsős diák milyen „más.” A Czilling tanár úr vezette iskolazenekar legkisebb tagjaként „házi feladatom” volt egy bicegő felsős leány böhöm nagy harmonikájának cipelése. Egyik próba után írásom főszereplője felajánlotta, vigyük felváltva. A törékeny felsős megszánta a vézna kisdiákot. Ez bizony imponált, de meg is gondolkoztatott. Nem sokan vállalták volna helyében. Ő viszont akkoriban a minorita templomban Karácsonyi István atya tanítványaként az orgonajáték titkaival ismerkedett.

Különben egész életét meghatározta ez az időszak. Kemény, cudar évek voltak. A történelmi egyházak szolgálóira, a minoritákra különösképpen „rájárt a rúd”. Aki közelükbe került, azt figyelték, annak minden megmozdulását számon tartották. Ő pedig kántor-karnagya lett a templomnak.

A zenélést egyfajta mentsvárnak tekintette, oda be lehetett zárkózni. A kíváncsi fülek „hallása” ehhez tompának bizonyult.

A Konzervatóriumban mégis kürtszakra járt. Talán, mert sokáig az orgona száműzött hangszernek számított. Pedig remek orgonista lehetett volna belőle. Így is, autodidakta módon csiszolva előadóművészetét, kiváló szólista képességekkel rendelkezett. Az évek során néhányszor élvezhettük önálló hangversenyeit. Talán szerénysége, talán visszafogottsága miatt lépett ritkábban a zeneszerető közönség elé. Be kellett érnie a szertartások alatti muzsikálással.

Olykor eszembe jut: milyen kár, hogy nem akadt környezetében valaki, aki felrázza, aki bíztassa, aki elhitesse vele, hogy „később sincs késő”, hogy az álmokat nem elhessegetni, hanem megvalósítani kell.

Egy idő után ritkábban találkoztunk. Visszavonultsága immár véglegesnek tűnt. Embersége azonban semmit se kopott. Egyszer szívességre kértem: keressen meg nekem valamit az egyházi anyakönyvben. Hozzáfűztem, nem sürgős. Másnap reggel felhívott. Már diktálta is az adatokat. A beszélgetés végén megkérdezte: segíthet-e még valamiben. Tetszenek érteni?

Gondolom, az a tény, hogy örömet szerzett, boldoggá tette. Nem múlhat el egyetlen nap sem jótett nélkül?  

Fehér holló manapság az ilyen ember.

Talán azon is el lehetne, sőt el kellene gondolkodni, hogy miért van ez így. Miért kerültek oly „gépies” távolságba egymástól az emberek? Miért nem találkozunk, csevegünk, és miért otthonunk között megbújva, közösségi portálokon üzenünk. Nemcsak a nagyvilágba, hanem még a közvetlen barátoknak is.

Amikor híre ment, hogy már nincs közöttünk, hogy ladikjában Khárón őt is a „túlpartra” szállította, eszembe jutott: a két világháború közötti iskolazenekarból (tanulóként Firneisz Fábián György is tagja volt), majd az ’50-es években szervezetten muzsikáló diákokból egyedül számára vált a zenélés  kenyérkeresetté.

Mégis, sokunk életvitelében mindmáig fontos szerepet tölt be.


***

(Legutóbbi memoárunk Vitroel Emil szobrászművész személyét idézte fel.)


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu