Szerda, 2017. december 13., 13.02

Arcok a (közel)múltból (39.)

Sok jelzős szerkezetet lehetne a neve mellé biggyeszteni: a leghosszabb életkort megélt erdélyi újságíró, a legértőbb zenekritikus újságírók egyike, a két világháború közötti aradi sajtó „utolsó mohikánja” stb. Mellesleg, és minden kajánság mellőzésével, az is elmondható, hogy termetre a legalacsonyabb volt az erdélyi magyar sajtó egykori és jelenlegi elkötelezettjei között. Kicsi férfi nagy emberismerettel, empátiakészséggel és közírói tehetséggel. Barátai, közeli kollégái vezetéknevét némileg eltorzítva, ám kétségtelenül kedveskedve „Pintyőkének” szólították.

Az Aradi Közlöny és az Erdélyi Hírlap (később Aradi Hírlap, majd csak Hírlap) munkatársa volt, majd a háború után induló Jövő rovatvezetője. Ő írta 1946 júliusában azt a két emlékezetes riportot, amelyben megörökítette városunk jeles szülötte, Jávor Pál filmszínész utolsó aradi fellépését. Egy zugkocsmában is felkereste a cigányzene és néhány kupa bor mellett aradi emlékeit felidéző filmcsillagot. Ez a vallomás idén annál is érdekesebb, mivel újabban fellángolt a szakmai vita arról, hogy melyik utcában is született Jávor: az Alsó-Molnár vagy a szintén rácfertályi Kis-Molnár utcában? Ráadásul idén 115 éve, hogy meglátta a napvilágot a magyar filmjátszás talán legnagyobb sztárja.

Szóval emberünk forrásmunka lett.

Nagyon sokat tanultam tőle. Már rég Bukarestben élt, s nyugdíjasként az Új Élet című vásárhelyi periodika zenei rovatát szerkesztette és a Művelődésnek küldte a fővárosi zenei élet eseményeiről szóló krónikáit, kritikáit, de szinte minden nyáron több hetet itthon töltött. Találkozott a nyugdíjasok életét élő egykori kollegáival, felelevenítették a közös élményeket. Csodás hangulatú találkozók voltak.

Családi kapcsolataim révén szem- és fültanúja lehettem ezeknek a rendhagyó vasárnap délelőtti „szemináriumoknak.” Közben „Pintyőke” korát meghazudtolva dolgozott. Könyvet közölt Bartók Béla aradi és temesvári fellépéseiről, George Enescu erdélyi hangversenyeiről és a ’70-es évek elején az aradi tizenhárom vértanúról. Hosszú évtizedek hallgatása után ez az összeállítás megtörte a jeget a szabadságharc erdélyi vonatkozásainak újabb feldolgozásában.

Barátai szerint fiatal korában szépen zongorázott. Egyszer megkérdeztem, mikor ült le utoljára a hangszerhez. Csak legyintett, majd azzal tért ki a válasz elől, hogy a sok gépírás, és persze a múló évek tönkretették az ujjait. „Már nehezen tudom őket mozgatni, a nagyok muzsikáját élvezem, mert a fülem még jó” – magyarázgatta.

Sajtóberkekben számos anekdota, kedves történet fűződött személyéhez. Magányosan, kis szobában lakott a fővárosban, kifőzdében ebédelt. A könyvektől, lemezektől mozdulni is alig lehetett a lakásában. Barátai, a tréfás ötletekben kifogyhatatlan Majtényi Erik költő vezetésével, többször küldtek nyakára „ágyrajáró” vendéget azzal az útravalóval, hogy Pintyőkének csillapíthatatlan a szülővárosa iránti honvágya. Boldogság számára, ha egy földijét vendégül láthatja. Ilyenkor persze, jó arcot vágva, becsülettel ellátta a házigazda-teendőket. Talpig úriemberként viselkedett. Aztán másnap rendesen „kiosztotta” a heccmestert és társait.

Kilencvenöt évet élt.

Ő volt a hazai magyar újságírók doyenje. E hivatás megszállottjainak rövid életét cáfoló ritka ellenpélda.


***

(Szerdai írásunkban Szabóné Ferencz Irma személyiségét idéztük fel.)


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu