Péntek, 2017. december 15., 23.33

Arcok a (közel)múltból (40.)

Aradon Totónak becézték az osztálytársak. A „Vegyesben” ragasztották rá ezt a nevet. Később aztán csak itthon szólították így a régi barátok. A szülei Pubinak nevezték, s bukaresti éveiben is a hozzá közelállók rendesen „Pubizták”. Bufteában az „echte regátiak” hamar elfogadták, mert pótolhatatlan szaktekintély volt és szüntelenül jókedvű, viccekből kifogyhatatlan kolléga. Azt mesélték róla, hogy a teljesen lehetetlennek tűnő műszaki feladatokat is megoldotta, és soha nem vesztette el a fejét. A hazai színesfilmgyártás sokat köszönhet neki.

A jókedv ajándék, amivel az ember születik. Talán szülői örökség lehetett, mert édesapja, a textilgyár egyik kiváló mestere se ismert lehetetlent. Pubi pedig, hála „jó származásának”, az akkori Leningrádban szerzett vegyészmérnöki képesítést. Amikor hazajött, jobbnál jobb állásokkal kecsegtették. Végül Bufteában lett a stúdió filmlaboratóriumának vezetője.

Ő is a „hazajáró lelkek” egyike volt. Szülei itt élték nyugdíjas éveiket a Neuman báró építtette kolóniában. Akkoriban írtam róluk, hogy „nekik van a legjobb ablakuk Aradon.” Onnan ugyanis az UTA stadion minden zugát belátta az ember. Édesanyja vasárnapi süteménnyel fűszerezett kedvességét élvezve nézhettem végig számos mérkőzést. A textilgyári csapat a csúcson volt. Brosovszky, Domide nagy időszaka, s maga a gyár, a hazai textilipar „zászlóshajója” ma már csak fakuló emlék. Totó-Pubi is egyre inkább az.

Bukaresti éveiben se feledte, honnan jött, hol tanult emberséget, mi az anyanyelve és kultúrájának alapja. Az egyik bukaresti lakónegyed 5. emeleti blokklakásában csütörtöki napokon a román főváros magyar értelmiségének egy jelentős csoportja élte ki anyanyelv iránti vágyódását. A ’70-es évek első felében, bő egy évig a házigazdán kívül még két aradi, Vekov Károly, akkor még fiatal kutatóintézeti munkatárs és Frenkl Zsófia képzőművész társaságában jómagam is éreztem, milyen jó valahol „otthon” lenni. Irodalomról, színházról, művészetekről vitatkoztunk. Itt hallottam először lemezről a Jézus Krisztus szupersztár musicalt, amely akkor még igencsak újdonság volt mifelénk. Barátunk egy külföldi útján szerezte meg. Mert ő azon kevesek közé tartozott, aki akkoriban nyugatra is utazhatott, hogy a filmtechnika újdonságaival lépést tarthasson a bufteai stúdió.

Később tudtam meg, hogy miért lehetett oly gyakran egyenruhás alakokat őgyelegni a környéken. Nem miattunk. Egy ideig abban a lépcsőházban lakott Paul Goma, aki akkoriban már nagyon a begyében lehetett a diktátornak.

Barátunkat a legnehezebb években se hagyta el kiapadhatatlan humora. Évek múlva, mikor ismét a fővárosban akadt dolgom, felkerestem, de hiába csengettem. Már indultam volna hazafelé, amikor összefutottunk. Az elkódorgó macskáját kereste. Csodálkoztam, hiszen korábban csak a papagájt tűrte meg divattervező felesége a lakásban. Kérdő tekintetemre nevetve mesélte: a felesége is belátta, hogy a kényszerű fűtésszünetek idején az ágy végében kuporgó cica milyen melegen tartja az ember lábát.

Aztán ritkultak az aradi látogatások. Özvegy édesanyjától érkezett mindkét megrázó hír: barátunk, se szó, se beszéd, kitelepedett Németországba. A fájdalmas búcsúzást mellőzte.

Nem sok ideje maradt, hogy élvezze, netán unja a „nyugodalmas” éveket, mert egy gyors betegség következményeként eljött az, amire aligha számíthatott valaki.

A fényes műszaki pályát befutó aradi véndiákra a soros érettségi találkozókon néma felállással emlékeznek osztálytársai.


***

(Szombati esszénk Pintér Lajos újságíró emlékét idézi.)

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.mti.hu
www.hirkereso.ro
www.hirtv.hu