Kedd, 2017. október 17., 14.38

Arcok a (közel)múltból (41.)

Lelkes fiatalok voltak, friss, még nyomdaszagú egyetemi diplomával. Szinte egyszerre kerültek Aradra. Egy zenész, két pszichológus. Egyikük se volt környékbeli, idegen volt számukra a nagy alföldi város, de fűtötte őket a remény, hogy helytállnak, beilleszkednek. Merthogy Arad történelmi levegőjű hely, ahol a jó szándékkal érkezőket szívesen fogadják. Ez utóbbit a pszichológusnő fogalmazta meg, aki Nagybánya szülötteként könnyen párhuzamot vont a két partiumi település között, hiszen a Zazar-parti bányaváros is szívére ölelte bő közel fél évszázadon át mindazokat a művészlelkeket, akik az ottani „szabadiskolában” a festészet egy új irányzatával ismerkedtek és alkottak maradandó műveket. Persze azóta a Zazaron és a Maroson is sok víz lefolyt, nem olyan idők jártak, amikor a lelkizésnek (pfúj, de csúnya szó!), pszichológusnak ideális munkafeltételek adódtak volna, de a pályakezdéssel járó egészséges belső tűz sokáig lángolt. Első munkahelyével elégedett volt, első saját lakásában, egy szerény garzonban, az egyetlen szabad falra gyönyörű verseket írt egyik tehetséges hódolója. Zenész barátunk családot alapított. Ki mást vehetett volna nőül, mint egy „szintén zenészt?” Nekik nem voltak elhelyezkedési gondjaik. A feleség a művészeti líceumban, a férj pedig a filharmóniában jól érezte magát. A beilleszkedéssel se adódtak különösebb nehézségek. Értelmes, nyitott emberek könnyen barátokra leltek. A heti hangversenyek utáni bulizások sose fajultak tivornyába. Csellistánk akkoriban látott nagyvilágot, amikor másoknál ez még csak vágyálomként jelentkezett. A Filharmónia gyakran turnézott Európa szerencsésebb felében, és ő sokat mesélt élményeiről. Egy ilyen élménydélutánon valaki megkérdezte: sose fordult meg a fejében, hogy dobbantson? Akkoriban ugyanis napirenden voltak a disszidálások. A kérdés jogos volt, hiszen barátunk ereiben, talán jómaga se tudta pontosan, hányféle vér csörgedezett. Amolyan igazi bánságiként jó néhány nációhoz „volt köze”, beszélte is a nyelvüket, több kultúrát szívott magába, de a társaságban magyarul folyt a diskurzus. Szóval a korábbi kérdésre a válasza egyértelmű fejrázás volt. Nemcsak hitte, hanem hangoztatta is, hogy idehaza „minden jóra fog fordulni”, csak legyen hozzá elég türelmünk. Könnyen beszélt, mert ő akkoriban még „bűnösen” fiatalnak számított.

Zenélt és tanított. Akárcsak a felesége.

Aztán megszülettek a gyerekek és az élet „bedarálta” a találkozások gyakoriságát. Mindenki a maga bajával. A pszichológusnő férjhez ment, kollégája megnősült és munkahelyén, a textilgyárban hivatalosan nem igazán volt akkoriban szükség a szövőnők lelki gondozására, „omló álmaik” elemezgetésére. Minden egyéb, nem szakmába vágó munkára beosztották. Zenész barátaink is várták a helyzet jobbra fordulását, mert, mint mondták, már benne volt a levegőben. Nem sok örömüket lelték benne.

Az élet olykor kegyetlen és teljességgel kiszámíthatatlan. Talán a jövőről álmodozott, családi utazásokról, nagy koncertekről, amikor a villamos végállomásán az utasok megrökönyödésére lefordult a székről. A két, egykori fiatal pszichológusnak se adatott meg az új idők lehetőségeinek mérlegelése.

Csellista barátunk özvegye talán menekült az emlékek elől, talán csak a gyermekei jövőjét féltette. Kivándorolt Németországba és zongoratanárként folytatta a pályát. Kiváló növendékeket nevelő sikeres pedagógusi pályáját országosan elismerték.

Évente karácsony, szilveszter táján hazalátogat. Ilyenkor hírt kapunk a fiúkról is. A zenei szál nem szakadt meg. Valer nemzetközi hírű kontratenor. Járja a világ nagy hangversenytermeit és zenés színpadait.

Még egy neves személy, akinek bölcsőjét ez a „befogadó város” ringatta.


 

(Legutóbbi memoárunk Andrejcsik Kálmán mérnökre emlékeztetett.)


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu