Kedd, 2017. október 17., 09.00

Arcok a (közel)múltból (42.)

Sok mindent megőrzött a két világháború közötti aradi „úriemberek” eleganciájából. Magas termet, feszes tartás, könnyed meghajlással kísért, udvarias köszönés. És nem utolsó sorban választékos beszédmodor. Aki felületesen ismerte, bohémnek gondolhatta, mint kollégáinak többségét. Talán fiatalabb éveiben ő is lazább lehetett, de erre már aligha akad szemtanú és, végső soron, nem is érdekes.

Aradi polgárcsaládból került egy bizonytalan jövőt ígérő pályára. Az impériumváltozás utáni időszakban a színészi pálya felvállalása nem csekély rizikóval járt Erdélyben. Egyet jelentett a létbizonytalansággal, a hol itt, hol ott lehetőségével. Különösképpen akkor, ha a kisebbségek nyelvén szolgálta Tháliát.

Hát akkor vajon miért vállalta?

A válasz egyértelmű lehet: mert szerette, mert hivatásként fogta fel és élte meg. A családi hagyomány a jóval biztonságosabbnak tűnő kereskedői pályát „kínálta”. A mai belvárosi palota helyén álló egykori Bohus ház földszintjén berendezett, messze földön híres divatkereskedés az ősök tehetségét, üzleti érzékét és ízlését dicsérte. A folytatás természetesnek tűnt. De ő másra vágyott. Szinte a gimnázium padjaiból került rivaldafénybe. A második világháború után újraszerveződő társulathoz az Aradi Népszínház szerződtette és nemcsak játszott, a rendezéssel is kipróbálta tehetségét.

Csakhogy az átmeneti időt rövidre szabta a történelem. A korabeli politika akkoriban minden területen egyre jobban éreztette a jelenlétét. A dicső múltú aradi magyar színházat 1948-ban, felső utasításra, felszámolták, s a társulat tagjai szétszóródtak. Ki merre. Barátunkat a marosvásárhelyi Székely Színház, majd a Kolozsvári Magyar Színház szerződtette. Erdély kulturális fellegvárából került nyugdíjba 1976-ban, és tért vissza Aradra. A történelmi levegőjű házba. Akkoriban kezdődött szakmai berkekben a vita arról, hogy ez a patinás épület fogadta-e be az első román tanítóképzőt, az 1812-ben indult Preparandiát vagy egy szomszédos, külsőre is jelentéktelenebb ház. A szóban forgó ingatlant erősen megviselte a múló idő, de a falába beépülő ágyúlövedékek bizonyították, hogy a szabadságharc idején már létezett.

Mikor felkerestem barátunkat óvárosi otthonában, a tekintélyes műemlék épületnek csak egy részét lakta. Itt rendezgette emlékeit, s készült egy újabb „bevetésre.” A Znorovszky Attila által életre hívott Periszkop Népszínház néhány előadását rendezte, sőt olykor szerepet is vállalt. (A többségében tehetséges amatőrökből álló együttes negyedszázadon át próbálta némiképp pótolni az állandó helyi magyar színjátszás hiányát.) Nyugállományú egykori profiként állt újra csatasorba. Ugyanakkor a Tóth Árpád Irodalmi Kör lírai estjeit tette emlékezetessé versmondásaival.

Szerencsére jó néhányan vagyunk, akik még emlékezünk jellegzetes hangjára, ma már kissé modorosnak tűnő, a korabeli színpadi stílusra emlékeztető hanghordozására.

Beszélgetésünk során nem kérdeztem meg, nehogy fájó sebeket tépjek fel, hogy milyen a visszaút. Maga hozta szóba és fogalmazta meg frappánsan: „népszínházban kezdtem, ugyanott fejezem be a pályát.”

Ha még köztünk volna, bizonyára nagyon örvendene a „kamarások” sikereinek, de főleg annak, hogy Aradnak ismét van magyar színjátszása.

Emlékét „tárgyiasítani” is lehetne. Majdani új helyén, a kamaraszínház öltözője viselhetné a nevét. Művészi berkekben ez gyakori eljárás.

Hajdani lakóháza ma a román tanítóképzés emlékhelye.

 

***

(Szombati lapszámunkban Săbădus (Szabados) Barna János csellóművészre, zenetanárra emlékeztünk.)


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu