Hétfõ, 2017. december 11., 15.08

Arcok a (közel)múltból (44.)

Olyan ember volt, aki átélte korunk talán legtöbb szenvedését hozó 20. századot, sőt még a 21. „hajnalát” is, és mint ilyen, igen sokat tudott arról az időszakról, amelyet saját bőrén tapasztalt meg.

Még a „régi jó békeidőkben” született, s kisgyermekként talán iskolatáskáról, palatábláról és -vesszőről álmodozott, amikor beborult Európa ege, s mire felocsúdott, s kezdte kapiskálni, mi is történt körülötte, már román zászlót lobogtatott a szél a városháza tornyán, más volt a hivatalos nyelv.

A kislegény asztalosnak tanult, hiszen akárhogy is alakul a világ sora, a jó szakemberre mindig szükség lesz – mondogatták otthon és a rokonság körében. És ez a gondolkodás a megmaradás egyik fokmérője lett.

Ám az élet sokszor felülírja az otthon falai között született elképzeléseket. Jött az elsőnél még borzalmasabb, több emberéletet követelő újabb háború, majd a felocsúdás zavaros éveiben a rohamosan fogyatkozó magyarság helykeresése, szerveződése. És a világ dolgai, no meg az irodalom iránt mindig érdeklődő fiatalembert „elkapta a gépszíj.” Lehetőséget látott a „kiugrásra.” Művelődési aktivista a magyar Népi Szövetségben, majd jócskán megsuhintotta az átmeneti korra jellemző villámkarrier szele. Munkásszármazású „kádereket” kerestek, s a lelkes, sokat olvasó, sőt irogató fiatalembert kiemelik: a Bukarestben szerkesztett, országos szórású Romániai Magyar Szó főszerkesztő-helyettese, sőt képviselő is a Nagy Nemzetgyűlésben. A magasból aztán – annyi pályatárshoz hasonlóan – jön a mélyrepülés: kizárják a pártból, majd visszakerül oda, ahonnan indult: Aradon egyik szövetkezetben dolgozik nyugdíjazásáig. Mindig „beosztott” feladatkörben.

Eredeti nevét csak a nagyon közeliek ismerik.

Ha azt mondom csalódott, megkeseredett ember, az inkább a nem túl gyakori találkozásaink, beszélgetéseink hozadéka. Az sem kizárt, hogy a sokat látott, sokat megélt ember „bölcsességével” fogta fel új helyzetét. Idős fejjel netán a helyét kereste ebben a változó világban. Annyira sose nyílt meg előttem, hogy ezt eldönthessem.

Írogatott az íróasztal fióknak, de olykor a helyi magyar lapban is nyomdafestéket láttak novellái. Három, akkoriban megjelent riportkötete a kor lenyomata. De az irodalomhoz hű maradt. Évekig vezette a Tóth Árpád Irodalmi Kört, szerkesztette a kör tagjainak1982-ben megjelent Antológiáját.

Az irodalmi kör azokban az években hatványozottan az anyanyelv, a megmaradás egyik bástyája.

Belvárosi lakásában ritkán fogadott vendéget.

Egyszer mégis meghívott magához azzal a céllal, hogy a háború utáni évek aradi magyar sajtójáról beszélgessünk. Szép festményei arról vallottak, hogy a polgári életvitel közel állt szívéhez és felfogásához. Egy ritkaságnak számító Szántó György-képe is volt, az író korai aradi időszakából, mikor még nem vesztette el látását és festőművésznek készült.

Mindmáig fájlalom, hogy bár akkor sok mindenről szó esett, csak arról igen kevés, amiért jöttem. Még azt se tudtam meg pontosan, hogy mikor változtatott nevet. Azzal váltunk el, hogy „majd legközelebb…”

Erre már sajnos nem került sor. Pedig szép hosszú életet élt.

Sok mindent vitt magával az örökkévalóságba.

A Kölcsey Egyesület Fecskés sorozatában két kis kötetben adta ki időskori verseit.

***

(Szombati lapunkban Ioan Popoviciu érdemes céllövő edzőre, makettkészítőre emlékeztettünk.)

 


Szóljon hozzá
CAPTCHA Image

Jelen
Puskel Péter
Communitas
www.hirtv.hu